Hajnali kukkolás

Az égbe show van, minden este show van!
A malacképű hold malaclopóban
(merthogy felhős és hűs az éjszaka)
most tér haza.
Most tér haza a lumpolásból éppen,
talántán spiccesen picit, de mégsem
oly vészesen, s benéz az ablakon.
Szemérmetlenül kukkol - s én hagyom.
Balga szókkal ezt hogy is magyarázzam?
Elnyújtózkodom kéjesen az ágyban;
jól jön, hogy ő kissé illuminált,
s noha bevettem már a luminált,
nincs az az álom,
melynek mézét most lágyabbnak találom.
Bizony, barátom,
mi sem változik ez árnyékvilágon.
Legkevésbé a gyarló női lélek
(a hívságos hiúságról beszélek):
érettnek tűnt már (enyhén szólva), s tessék!
nincs egyéb vágya, mint hogy újra tessék.
Mit mondhatnék még? Ha közelg az este,
a teliholdat várom szívrepesve
s mindenre készen,
hátha a drága beste
feltűnne itt, s belesne
ezerkarát-szemével,
mely mint egy bűvös ékszer
vesz diadalt a legbőszebb erényen.
A tanulságot csöndesen levontam.
Mentségül szolgál tán: ha már botoltam,
mégse közönséges, akármiféle
vágy tárgya voltam.

 Berekfürdő, 2002. szeptember

Hódolattal

Tisztem, mit rám e dal ró,
hogy Dániel de Varró
babérit zengedezzem;
segíts meg, Múzsa, ebben!

Mi röpítette égbe?
Egy takaros tehénke:
bár se füle, se farka,
de van százféle hangja.

Hol úgy bőg, mint Homérosz
lantján egy bocihérosz,
hol bús csellói zengnek
az első Dánielnek.

Elődök vagy kortársak
hangján múz a kis állat,
vagy egészen balassis:
mindenféleképp klasszis.

Nincs Pegazus, se Mester,
hogy vélük versenyezzen;
fel is értek egy szuszra
együtt a Parnasszusra.

Így bocigolni sikk lett,
hisz ragadós az ihlet;
aki szárnyalni restell,
poroszkáljon fülessel!

Kedvenc

Kedvenc költőm Cángráng Jocó,
bár éneke kicsit magaf
(fajnof, magam if felypítek
kiffé - csípje meg a kaKAF!).

Óhajtaná megifmerni
közel ebről minden magyar
hon-le jány őt, oly csodáfan
elme reng a félszáz dalban.

Epe kedve várom én if,
mikor jő el e nagy napunk.
Moft csak csönd zöng, bár kicsiny ég
fütyi részünk, danolgatunk.