Az álom logikája

Nem értem az álom logikáját,
ahogy azt sem, miért, hogyan
bukkan fel az ember fejében
egyszerre, minden előzmény nélkül
egy elfelejtett dallam, verssor.
Miért dugja oda a képét,
tolakszik be az álmaimba
– egyáltalán, hogy jön ahhoz! –
a nyurga, szeplős orrú, kese Laci?

Kiugró ádámcsutkáját, sörtehaját
olyan élesen látom, mint ébren,
a valóságban egykor soha.
Gimnazistaéveinkben nem érdeklődtünk
egymás iránt. Nem volt semmi,
de tényleg semmi közös dolgunk.
Most pedig álmomban átforrósodik a testem
a közelében: nem tetszik pedig.
Egyáltalán nem is tetszik nekem!

Az Arany János utcában

Szolnokon, az Arany János utcában,
1950 őszén
még volt egy romház:
feltépett párizsi utcakövekből barikád,
füstös-ködös londoni pincezug,
sherwoodi erdő.

Az Arany János utcában
2013 őszén
újra kísért a romház:
Marius, Gavroche, Ivanhoe,
Robin és Oliver életre kelnek,
ha arra járok.

„Ez mind én voltam egykor” –
jellemzően mindig fiúszerepben.
Hajdani pajtásaim, akik hűségesen
eljátszottátok velem az olvasmányaimat,
a ti saját történéstek homályba vész.
Egyikőtökről tudom, hogy meghalt.

A másik bolygó

Két sugárzó test:
két nap delelt az égen.
A tenger ott is kék volt.
Hegyek zúgtak, lengtek,
mint távoli harangok,
s a zöld koszorús homokszigeten
megöleltük egymást.

Sehol a közelben
senki más élő, ember, állat,
csak a különös, csillaglevelű fák,
ismeretlen gyümölcseikkel terhesek.
Nem volt tilos szakítani róluk,
s az ágak között nem sziszegett kígyó.
Hát félelem, minden szorongás nélkül szerettünk,
pedig a tudatában se voltunk,
hogy halhatatlanok vagyunk.

Melyikből?

Belőle élek, aki voltam.
Mennyi ideig lesz elég?
Jelenemből vagy múlt időmből:
melyikből fogyok ki elébb?