Is­ten sze­me

Da­rázs­ra lép­tem egy­szer. Saj­gó tal­pam
em­lé­ke­zik: ége­ti a ho­mok.
El­ha­gyott, ré­gi kút volt a kö­zel­ben;
jól tud­tam, hogy ti­los­ban já­rok ott
egyszál ma­gam. A mély­ben csil­lo­gó
sö­tét víz – mint a rej­tő­ző te­kin­tet,
a les­ben ál­ló min­dent lá­tó Is­ten
pil­lan­tá­sa – s a holt csönd meg­ren­dí­tett.
Vá­rat­lan nem ért hát a bün­te­tés:
ége­tő kín, ami­lyen a po­kol
tü­zé­re ve­tett vét­kes­nek ki­néz,
aki az örök lán­gok közt la­kol.
Is­ten te­kin­te­te foly­vást kí­sért,
s én ret­teg­tem e be­lém lá­tó szem­től:
re­mény­te­len­nek tűnt, hogy jó le­gyek,
és sze­re­tet­ből, ne csak fé­le­lem­ből.
Anyám su­gall­ta, hogy Is­tent sze­res­sem,
de parancsra-szeretni nem ta­ní­tott.
Az örök tűz, a po­kol kép­ze­te
el­dön­töt­te elő­re már a dol­got.

Most tisz­tí­tó tűz a for­ró ho­mok
a vég­te­len­nel össze­érő par­ton.
Ta­lán lát en­gem, akit nem hi­szek,
csak ér­zek né­ha, mint nap­fényt az ar­con.
Jó, ha tud ró­lam, és jó, hogy ve­lem van,
mint a rég­vol­tak, mind, akit sze­ret­tem,
s hol­tig tár­sam – ép­pen csak nincs je­len –,
mert éle­tem­ből már ki­tép­he­tet­len.
Su­ga­ras az ég, a ten­ger si­ma.
Ránc­ta­lan, akár Is­ten hom­lo­ka.

Re­la­xá­ció

Fek­szel, ha­nyatt a pad­ló­sző­nye­gen.
Zöld, akár­csak húsz mé­ter­rel odébb
s har­minc­cal alább a part. Jobb fe­lől,
a nyi­tott ab­la­kon be­dől az ég.
Ma­da­rak gyors fel­vil­la­ná­sai,
alig moz­du­ló fel­hő­gom­bo­lyag.
Le­huny­ha­tod már a sze­med: a kép
meg­rög­ző­dött, be­lül­ről meg­ta­pad.

Egy ide­ig a tes­ted­re fi­gyelj,
amíg el­la­zulsz. Egy­re sú­lyo­sabb.
Me­leg áram fűt fel min­den ta­got;
kö­zé­pen a su­gár­zó nap­fo­nat.
Mé­lyül a lég­zés, min­dig las­súbb lesz,
mind las­súbb, mint egy for­dí­tott fi­nis –
s egy­szer­re sú­lyát ve­szí­ti a test
és tér-, idő-ko­or­di­ná­tá­it is.

Tá­masz nél­kül le­begsz egy part fe­lett;
az is le­beg: vál­to­zik szün­te­len.
Ho­mo­kos, szik­lás, nád­sze­gé­lyű szé­lek,
s min­de­nütt csak víz, tá­vol és kö­zel.
Kis fe­hér pötty­ből ki­fes­lő vi­tor­lás.
Fecs­kék fel­hői, ahol me­re­dek
szög­ben fut le a gát. Iszap, ho­mok.
Olaj­fák­tól sö­tét­lő nagy he­gyek.

A szí­nes er­nyők, pok­ró­cok, nyug­ágyak
né­ha sod­rás­sal szem­közt úsz­nak el,
majd tor­nyos hul­lá­mok mö­gött: ahogy
ad­ja ma­gát az édes, sós elem,
míg át­ölel, s rin­gat­va visz ma­gá­val
egy táj fe­lé, hol meg­tör­tént a múlt:
Léthé zsák­má­nya? Fé­lig még a lé­té.
Egy­ko­ron az idő ze­nit­je volt.

S te, ki­vált­sá­gos, min­dig ott a csú­cson,
az élő perc de­le­lő­jén le­begsz.
Az örök fo­lyó tük­rös fel­szí­nén,
míg va­la­hol a part­ra majd ki­vet.