Rékasy Ildikó

2016/2 - Önéletrajz; Elrokontalanodás; Régimódi dalocska; Szeretnék bízni; Gérecz Attila emléke; Szentségtörés?; Ezt álmodtam2015/2 - Egy verseskötet nyomán; In memoriam Gy.; Nincs mit mondanom2015/1 - Levél Eszternek2014/3 - Mindenre jó2014/1 - Emléktárgyak; Kísértés2013/4 - Az álom logikája; Az Arany János utcában; A másik bolygó; Melyikből?2013/1 - Pocak kalandjai2012/3 - Szenti Ernő emlékére2012/2 - Ifjúság, hatvanas évek, kultúra, könyvtár2011/4 - Jelen, Ars poetica, Halottak napján, Csillagtalan?, Várakozás, Anyám mosolya, Holtodiglan, Lakberendezés, Búcsú a nyártól, Égésnyomok, Megint az ősz, Felhőalakzatok, Vadrózsa-tűz, Öt haiku, Kedvenc képem, A talányos papírlap, Kolumbusz tojása, Szülinapi biztató2011/2 - Naplóféle 2.2011/1 - Naplóféle2010/4 - Nyolc limerick2010/3 - Emlékeim Szathmáry Györgyről2010/1 - Kis pszichológia2009/4 - Ami volt; Régi levelek2009/3 - Az esőhöz2009/2 - Eszternek2008/3 - Ha ma szólna, Egy előléptetésről, Királyom, Lear, A Danaidák 2008/2 - Visszafelé, Családi fényképalbum (1998), Egy Szolnokon gyökeret eresztő polgárcsalád dokumentumai2008/1 - Virrasztás, Sziszüphosz, Álomtalan, Hálótársamhoz2007/1 - Volt-e a Kert?2005/4 - Nimfa-dal, Anagramma-vers, Ladik-i dal 2004/4 - Jelentések2004/3 - Isten szeme, Relaxáció2004/1 - Képkompozíció: asztagrakó 1931-ből2003/4 - Költőnő vagy költő?, Lábjegyzet egy előző vershez, Viszontlátás, Lefaragások, Agyonszeretnek, Ec, pec, kimehetsz..., Verset kért az Eső2003/2 - Baj van a filozófiával, Már kismirg2003/1 - Átmenet2002/4 - Hajnali kukkolás, Hódolattal, Kedvenc2002/2 - Párbeszéd2002/1 - Lábujjhegyen, Az utcán, Utcai találkozás2001/3-4 - Karácsony 2000-ben, Visszafelé, Sajátkezűleg, Fiúsítva, Faképnél hagyni2001/3-4 - Berekfürdői élménybeszámoló2000/3 - Oropesa del Mar; Tűzfal; Készülődés; Lámpaoltás után

Önéletrajz; Elrokontalanodás; Régimódi dalocska; Szeretnék bízni; Gérecz Attila emléke; Szentségtörés?; Ezt álmodtam

 

 

 

Önéletrajz


Születésemre nem emlékszem,
én, úgy tetszik, mindig megvoltam.
Majd többen lettünk, s nem firtattam,
ha egy-egy elmaradt, hogy hol van.

És nőtt a világ körülöttünk,
csak kisujjnyi, később arasznyi:
dagad a hold, s oly észrevétlen
kezd fogyni! Késő észbe kapni.

Szeretteim elfogytak. Élek,
eljegyzett társként a halállal.
Megnyugtat, hogy nem kap meg senkit
már se előttem, se utánam.



Elrokontalanodás


Apai nagyapámnak hat, az anyainak hét,
két nagyanyámnak két-két felnőttkort megérő
testvére volt, ez másodfokon összesen
tizenhét unokatestvéri ág
a Vajdaságban, Erdélyben, Svédországban;
de a magyarországiakkal sincs már kapcsolat.
A szüleimnek a háború előtt még volt,
a határon túliakkal is,
találkozgattak, leveleztek,
legalábbis tudtak egymásról.
Apámnak két, anyámnak egyetlen testvére után
mindösszesen egy elsőfokú unokatestvér maradt.
Igaz, ő négy gyermeket szült,
de kis amcsikat, akik nem beszélnek magyarul.
Mi a két öcsémmel hárman voltunk,
ketten gyermektelenek;
a szüleim ágát, apám nevét a legkisebb testvér
egyetlen fia, az ő leszármazottjai viszik tovább,
legalábbis remélem. Még két kisfiú.



Régimódi dalocska  


Valaha én
jártam itt,
nyár bontogatta
szárnyait,
folyó partján,
rét füvén
mit kerestem
valaha én?

Valahol itt,
azt hiszem,
álmot láttam:
az életem.
Ki fejti meg az álmait?
Boldog voltam
valaha itt?



Szeretnék bízni


Le a kalappal Isten
előtt!
Képzelőtehetségét
nem győzöm eléggé csodálni.
A világegyetem és törvényei mellett
kitalált engem is.
Egész életemet, és tudja már a végét.
Emlékezik helyettem
mindenre, amit tettem;
ez némiképp nyomasztó.
Csodát tenni is képes:
de hiszen csoda minden!
Szívesen kifaggatnám.
Szeretnék bízni benne.
Vagy hinni, hiszen az
már egy a bizalommal.



Gérecz Attila emléke


Aranyéremről álmodott,
a dobogó legfelső fokáról,
ahová, mint álmában is,
csak sebek árán, fájdalom-áron
jut fel a hős, aki tudja jól:
„Nélkülük nincs dobogó sem”.
Ő feljutott.

Nem öttusázóként, a tét
és a tett, kiderült, nagyobb.
„Hordva virágnak, dalnak ékszerét”,
ő a Sorsod művészetében
saját sorsa művészetét
jósolta vagy sejtette meg:
s mint költő és hősi halott,
kétszeresen nyomot hagyott.

Azon a csodás, napfényes őszön,
megnyílva szerelemre, versre,
ezen az opuszán keresztül

ismertem őt meg. Bajtársa hangján:
szerelmemén szólalt meg, rögzült,
s él ma is bennem Attila verse.

Nagy szeretettel beszélt róla,
költői jelentkezéséről,
s elismeréssel ama legendás,
bravúros-vakmerő szökésről,
börtönablaktól úszva át a
megáradt Dunán. S amikor a
bajtársak előtt gúnyolódva
kérdezte az őr: „Megérte, Gérecz?”,
„Meg!” – ahogy dacosan vágta oda.

Kicsit szerelmes lettem belé is.
Vagy legalább, mint a kedvesem,
rajta keresztül testvéremnek,
jóbarátnak éreztem én is.
S erősen hittem, hogy nemsokára
személyesen megismerem.

Talán aznap is versét idéztük,
azon a novemberi napon,
mikor a pesti utcán elesett.
Csak versei maradtak meg nekünk,
túlélőknek, s a hőst megillető
emlékét megszentelő kegyelet.

Rágondolva most, annyi év után
a régi melegséggel, szívdobogva:
ma is képes enyhíteni a kételyt,
a lelkeket nyüvő szomorúságot.
Felidézi, ha vissza nem is hozza,
hozhatja, fogyatkozó nemzedékünk
régi hitét s az ifjúságot.



Szentségtörés?


Szentségtörés, hogy nem mint Uramhoz,
félelmetes tekintélyű Atyához
szeretnék fordulni hozzád?
Volnál inkább idősebb testvérem,
rajongva csodált, drága bátyám!
Elnéző velem, aki sose büntet,
életét áldozta értem,
szívéhez enged, jó szóval oktat:
ő is szól hozzám.



Ezt álmodtam


Honnan, hogyan, egyszer csak itt volt.
Fátyla alól csigásan omló
aranyhajáról ráismertem:
a jó tündér a Kék madárból.

Kedves könyvem szecessziós
rajzainak legszebbikében
be sokat gyönyörködtem! Párnám
alatt őriztem mint gyerek.

Tündér képében jött hát, kezében
nem kaszát, varázspálcát tartott:
hálát és elragadtatást
éreztem, többé nem gyűlöltem.

A vad és ismeretlen úr
gyöngéd szívű fiatal nővé
szelídült, s minden könnyű lett,
könnyű, fényes, mint az aranyfüst. 

Vissza a tetejére