Jelen

Mögötted lombja vesztett erdőn

sűrűsödő homály,

felderítetlen táj előtted,

süppedő ingovány.

Olvadékony pillanat forraszt

egybe múltat, jövőt:

a semmi szétvált két darabját,

már s még nem létezőt.

Mint laza föld, az idő folyvást

omlik lépted alatt,

esélyed egy arasznyi rög;

vesd meg a lábadat!

Ars poetica

Nem csak közlésvágy; volt annál erősebb

késztetés is. Építeni, faragni,

anyaggal bánni, ez vonzott, hiába

tudtam: reménytelen; se kő, se fa,

se ecset, semmi kézzelfogható

nem áll kezemhez. A formák, színek

világa elbűvölt, s egyszerre frusztrált.

Rosszkedvemben hálátlannak, frigidnek

szidtam magam, mint akit elhalmoztak,

s nem képes viszonozni, megköszönni:

passzívan csak befogad, elfogad.

El is veszíti meg nem érdemelt

kincseit, a sok míves, ritka holmit.

Emlékeim sápadó sziluettek,

körvonalak szétfolyó mag körül.

És akkor mentsváramra rátaláltam.

Megértettem, hogy tünékeny világom

– csakis a nyelv – újjáteremtheti.

Hisz alkímia, mágikus vegyészet

eszköze! Ha érzetek, képzetek,

gondolatok, tér- és időszilánkok

vegyi reakciója végbemegy:

a jelentésben újra felragyog

fénytörő prizmán át az univerzum.

Láthatom úgy is már a tejutat,

mint „tündöklő testvérét Kánaán

patakjainak”. Hajnalban, ahogy

„a fűszálakon hálni tér a harmat”.

S „napsugarak zúgása, amit hallok”.

A világ könyve megnyílt, számtalan

oldalain újra olvashatom

mindazt, amit valaha megszerettem,

vagy épp kihagytam, léhán átlapoztam.

S talán a margón én is hagyhatok

– testis vitae – egy szerény „láttam”-ot.

Halottak napján

Mécsek gyúlnak egymásután,

míg kriptájába tér a nap,

fehér, sárga és rozsdaszín

borzas fejek bólintanak.

Márványlapok közt lépdelek,

áttetsző, vékony köd szitál,

néma üvegharang a csend,

a nyelve mozdulatlan áll.

Az ég alján halványpiros

a gyöngéd bőr, olyan finom,

mint seben régi forradás:

tapintása virágszirom.

Halottaim vesznek körül;

nem gyászos, sápadt sírlakók:

mosolygó ajkak és szemek;

élnek, lobognak, boldogok.

Csillagtalan?

Szmog teszi? Gyöngülő szemem?

Az égi mező mind kopárabb.

fürkészem tanácstalanul

a csillagvesztő éjszakákat.

Emlékszem jól: mézillatú

sűrűjében gyermekkoromnak

a mennybolt sárga méhei

fürtös rajokban hogy’ tolongtak.

Régen nem láttam már ilyet.

Utoljára Montenegróban

sok-sok éve. Csak nincsenek

a csillagok is kihalóban?

A számon még az édes íz.

Nem, nem tűntek el ők egészen.

Mézelnek láthatatlanul

kislány-léptékű messzeségben.

Várakozás

Az angyalt lestem, akinek

hatalmas, tarka szárnya van,

s tollainak mintázata

gyönyörűséges pávaszem.

Legfényesebb benne a zöld.

Mikor egy könyvben rálapoztam,

olyat dobbant gyermekszívem,

mint később a szerelmes nőé:

testet öltött hát a csoda!

– Lehet ilyen? Nem csak fehér?

– Lehet, lehet. A madarak

tolla is mennyiféle, látod?

Egyik színes, másik fehér.

– De karácsonykor, majd ha jönnek,

lesz ilyen köztük? – Hát, talán.

Ők hozzák a karácsonyfákat.

Csak párat kell aludni már.

S a templomban betlehem is lesz,

pásztorok meg háromkirályok,

és középen a Jézuskával

a hosszú hajú, szép mama –

emlékezetem zöld ruhásnak

őrizte meg, az angyalokhoz

hasonlított, s a kisbabánál,

bevallom, jobban érdekelt.

Eljött aztán a várva várt nap.

A mennyezetig ért a fa,

alatta mesebeli kincsek,

s buta kis ösztönlényekként is

felfogtuk a harmóniát.

Varázslatos szenteste volt.

De ha mód volna újraélni

a láz előttihez hasonló

borzongást, azt az angyalvárást

kérem, advent előszobáján.

Anyám mosolya

Egy félmosoly,

az ajkak alig-rebbenése:

felhőkön átoson

egy csöpp fény, alig venni észre;

épp csak megérint,

mint madár szárnya a folyót,

s tovább gyűrűzik

bennem a mosolyod.

Holtodiglan

Kik egymásnak szerelmet adtak,

szétválva is egyek maradnak.

Mint makacs nap a felhős égen,

ki-kisütnek egymás szívében.

Rabul ejtve a másik álmát,

egyikük túléli halálát.

Élő részed velem is itt van

holtomiglan: holtodiglan.

Lakberendezés

Ha akarod,

átrendezed a múltat,

mint egy szobát.

Kifényesített bútorokkal,

csönddel, süppedő szőnyegekkel;

a vitrinben a nemlétező tárgyak

alakot öltenek kívánságod szerint.

Elég veszni hagyni

írott emlékeid,

naplókat nem vezetni,

szemtanúkkal szóba nem állni.

Minden másról gondoskodik

a készséges emlékezet,

lágy viasz ujjaink között.

Különös hatalom –

a véglegesen lezárt múlt felett.

Kiszolgáltatva a nyitott jövőnek;

hisz rajta igazi

múltunk uralkodik.

Búcsú a nyártól

Elszökkenőben a földről a nyár,

zöld szoknyáján átüt a sárga szín,

tüllben zizegve lábujjhegyre áll,

mint a táncosnők Degas vásznain.

A nappalokból még erőt merít,

de búcsút int egy fáradt éjszakán;

őszi ökörnyál száll az égen is

a szitakötő-csillagok nyomán.

Sok titkomat osztottam meg veled,

menj békével és emlékezz reám!

Nővérem voltál; s én követtelek,

kezed fogtam az élet hajnalán.

Évek múltán, hogy elcsitult a láz,

a csöndes ősz szelídebb álmot ad.

Ha visszatérsz, s akkor még itt találsz,

úgy fogadlak, mint édes húgomat.

Égésnyomok

Színtelen táj. Bármerre fordulok,

mintha kialudt tűz nyomában járnék.

Az erdőben, amelyre pár hete

még pompás, vörös lángsátor borult,

megszenesedett már az avar is.

Körös-körül kopár fatörzsek

kúsznak-csavarodnak az ég felé,

mint szürke füstszalag.

Pernyeszagú a szél.

Talán az egész évért

vezekel ez a mezítlábas hónap,

hogy két marokkal szórja

fejére a hamut?

Égésnyomok a tájon – és a lélekben is.

Mulasztások jutnak eszembe

és önsorsrontó szenvedélyek.

S hogy nincs mód, kijavítani

a könnyelműen, egyetlen vonallal

odakarcolt művet, az életed.

Lassan megyek, fejem lehajtom.

S míg a szürkület egyre sűrűbb lesz,

az összemosódó háttér falán,

mint káprázatos visszfény, felragyog

újra az élet, ifjúság.

Azt bánhatom meg csak, hogy végetért.

Megint az ősz

Megint az ősz teríti szét

a földre vörhenyes diszét.

Felhőt karmolnak pőre fák,

agancsos égi trófeák.

Behunyt szemekkel láthatod

ugrani még az őzbakot

a lövés elől, védtelen,

mint lassított felvételen.

Érzékeid betölti a

lét vérszíne és vérszaga:

minden, mit kinagyítva látsz –

láthatatlan csak a vadász.

Felhőalakzatok

Szétszélednek és összeállnak;

bizarr figurák egy mesében,

Rorschach-tesztje a nyári délutánnak;

a fűben úszom, ők az égen.

Valósak és álomszerűek,

akár az élet mindenestül.

Szobrok tünékeny, éteri anyagból:

könnyű párából, képzeletből.

Vadrózsa-tűz

Miféle isten

hírnöke ez a

csipkebokor

lobog a pusztán

mint Hóreb hegyén

valamikor

holokausztum:

várja a hórák

legszebbikét

piros lángokkal

falja az ágat

el mégse ég

káprázik tőle

szem és a lélek

ha odatűz

meleget áraszt

nem rőzsetűz bár

csak rózsatűz

Öt haiku

Virrad

Tejsűrű pára

száll fel, együtt a nappal.

Bereki hajnal.

A belső tónál

Titkot fecseg ki,

sugdos a pletyka nádas

Berek szívében.

A medencénél

Hat kócsag kőből.

Sima víztükör fölött

hullámzik a kő.

Vénasszonyok nyara

Őszi majális

fényében ringatóznak

a fák. (A fák is.)

Nyomok

Vidd bármi sokra:

csak vizes lábnyomot hagysz

kövön, fövényen.

Kedvenc képem

Kávéházban csöndes terasz.

Kerek asztalnál egyedül,

itala mellett elmélázva

csokornyakkendős férfi ül.

Magas, keskeny a képmező,

összeszorítja a teret,

így épülnek gótikusan

egymás fölé a részletek.

A fehér háttérből kiválik

kint néhány ácsorgó alak,

s fehér tetők sejtetik távol

az elmosódó házakat.

Sötétkék tó az éjszaka.

Benne piros és sárga gömbök

úsznak, talán lampionok

vagy sűrű lomb között gyümölcsök.

Olyan, mint egy hóbortos éden:

a friss gyümölcstől roskadó

fák, álomszerű hóesésben.

Nakonxipánban hull a hó.

A talányos papírlap

Van talányosabb, izgatóbb,

mint egy üres papírlap?

Oly szűzies, akár a hó,

mielőtt teleírtad.

Egyedül rajtad, s némiképp

a szerencséden áll,

hogy e hamvas érzékiség

frusztrál vagy faszcinál.

Sok rafinált ingerrel ér

fel régimódi bája:

nincs laptop, billentyű, egér,

mi jobban inspirálna,

s míg kiihlesz formát, sztorit,

míg elbabrálsz a „Lied”-en,

rád, csakis rád várakozik

megadóan, szelíden.

Misztérium: szívig hatol,

hogy egyesülve véled,

ha végigfut bőrén a toll,

a csiklandást te érzed.

Percek, órák röpülnek el

e transzban észrevétlen,

a lelki békéd függ ezen,

étvágyad, büszkeséged,

mert nincs kezesebb s kényesebb,

mint egy ilyen papírlap:

vagy üdvözülsz, vagy jaj neked,

ha egyszer teleírtad.

Kolumbusz tojása

Fél a szörnyű csapástól,

hogy kiszórja a rosta,

mert az elnyűtt csapáson

a Parnasszust taposta.

Locspocs, latyak s megint

kátyú fenyegeti:

hogyan lehetne itt

szárnyat növeszteni?

Addio, régi vers,

amelyre nincs bocsánat!

Sutba kell vágni ezt

az ezredvég fiának

s lányának egyaránt.

Követ másféle elvet:

Lám, enjambement gyanánt

megfelel egyetlen bet-

ű is, az angyalát!

és angyalszárnyakon

ű is, az angyal, át-

röpül a versszakon.

Szülinapi biztató

                        Ifjabb barátnőimnek, barátaimnak

Hatvan (s pár) éves lettem én,

túl annyi nyáron, oly temén-

telen

telen!

S hogy e sok évszak elhagyott,

tán érettebb, bölcsebb vagyok

ma már.

Habár…

A kedvem néha szertelen,

s ha szeleburdi szellemem

kerül

felül,

mint egy farsangi maskarát,

úgy ölti fel kamaszkorát:

kedélyt

s szeszélyt.

Én is lehetnék (Isten ments!)

respektált, tisztes hölgy, decens,

elő-

kelő.

Ám, ha olykor hiányzik is:

ez a tekintély túl cikis –

s be sem

veszem.

Jobban esik a hetyke szó,

csipkedjetek, kis beste szú-

nyogok!

Nyögök,

de pár évig (amíg merem)

hordom a kedvenc farmerem.

Ki él,

remél.