Elbűvölt már az első benyomás:
tarkálló esernyők alatt,
a gőzölgő vízbe nyakig merülve
nők, férfiak, egész csapat;
fecsegnek mindenféle nyelven -
az eső meg szakad.

Hát, haza senki sem szaladt.
A cudar idővel én is dacoltam,
még a hideg vízben is úsztam.
De azért fölöttébb jó néven vettük,
ha fényes orcáját kegyesen
felénk fordította néha a nap.

Verset biz’ én ott egy sort se írtam.
Annyi mást lehetett csinálni:
a kis tó környékét bejárni,
olvasni a kollégák műveit,
a vízben ázni megint és megint,
 este, reggel, ebéd utántól;
a sok jó programról nem is beszélve
s a fénypontról: a szüreti bálról.

A strandfürdő bejáratánál
néztük a pompás felvonulást.
Hatlovas hintón tarkaruhás
lányok, egy másikon zsinóros mezben
feszít maga a polgármester,
oldalán színes rokolyában,
pártát illesztve a fejére
duci, mosolygós felesége,
és legvégül prüszkölő mének
hátán ostorpattogtató,
lobogó ingujjú legények.

A kopjafánál állt meg a menet,
ahol a szabadtéri műsorokhoz
már összegyűltek az emberek.
Láttunk lovasbemutatót,
gólyalábas maszkosokat,
és este a bálon, a nyitótáncnál
szépséges, fiatal táncosokat.

Nem vallottak szégyent a „civilek” se.
Gyűltek a párok középen egyre:
ha úgy jött ki, leány a leánnyal,
ősz öregek az unokákkal,
s a csárdást soha meg nem unták.

Hát, igen - gondoltam - ez a Nagykunság.
Hol látni még ilyet, amit ma itt:
a rezgést járják, az igazit!
A lelkes hangulat elsodort,
rúgtam boldogan én is a port.