Sárga, kockás zakó
„Most lehet, hogy megtörténik.”
Erre gondol egyfolytában, miközben a kávézóban ülnek.
Könnyű, nyári ruha van rajta. Az a ruha, az a napsárga ruha, amit egyszer már ő is megdicsért.
Ő, vagyis az a valaki, akivel most találkozik tíz év után először.
A valakit a barátai franciásan Pierre-nek hívják. Talán azért, mert éveket élt Párizsban, huszonévesen. Pierre festészetet tanult ott, és azt tervezgette, hogy majd műtermet nyit valahol a Montmartre környékén. Nem sikerült. Elfogyott a pénze. Hazaköltözött Budapestre.
Annának hívják, őt, aki a napsárga ruhában van. És kicsit kényelmetlenül érzi magát.
Egy fotón látta meg Pierre, az egyik internetes közösségi oldalon, ebben a napsárga ruhában, és rögtön azt írta cseten, hogy nagyon tetszik neki a ruha, nagyon izgalmasnak tartja őt, Annát, ebben a könnyű, nyári ruhában, amelyik olyan játékosan és mégis sejtelmesen mutatja meg az alakját.
Valamikor, tíz éve, már ismerték egymást.
Anna kissé előrehajol.
Tudja, ha így előrehajol, akkor a szemben ülő a napsárga ruha dekoltázsában láthatja a mellét. A melle vonalát. Pontosabban szólva: a melle vonalát és a könnyű, fehér csipke melltartót.
Mindig büszke volt a mellére. Körte alakú a melle, telt és nagy, kissé hosszúkás. A mellbimbója is nagy, és könnyen hegyesedik, és a hegyességét aztán nem lehet leplezni semmivel, kitüremkedik, átüt mindenféle fehérneműn, pulóveren vagy ruhán.
Különösen nyáron.
A minták a melltartón alig takarnak valamit. A kicsiny kis „nyílásokon”, így nevezte Anna a melltartó kosarában a textilmentes kis részeket, átsejlik a bőre.
Szívesen hordta Anna ezt a napsárga ruhát nyáron. A férjének is volt egy sárga, kockás zakója, gyakran mentek együtt így, mintegy „összeöltözve”, szabadtéri koncertekre vagy éppen barátokhoz vendégségbe.
A mélyen kivágott nyári ruha alatt csak a melltartó van rajta, semmi más, és persze a vékony, fehér csipkebugyi.
A csipkebugyi, amelyikből alul hiányzik bármiféle megtartó anyag, gumi vagy hasonló, így csak éppen felfekszik a bugyi a fenekére és elöl a szeméremdombra, illetve a kissé duzzadt nagyajkakra.
A nagyajkak már kamasz lány kora óta duzzadtak voltak, mint valami afrikai nőnek.
Anna mindig is kíváncsi volt az afrikai nők nemi szervére, szívesen nézegetett olyan magazinokat, amelyekben ilyesmit lehetett látni, meztelen fekete szépségeket, ahogy megnyílnak a fotósok előtt. És jólesően állapította meg, hogy az ő szeméremteste, az ő szeméremtestén a nagyajkak éppen olyanok, éppen ahhoz hasonlóak, mint amilyen ezeknek a nőknek van.
Pont olyanok, mint az afrikai szépségeké, duzzadtak, szélesek.
Ezekre a duzzadt, széles szeméremajkakra simul fel a csipkés szélű, fehér bugyi, minden különösebb fixáló, szorító anyag nélkül.
Most nincs szüksége semmilyen betétre. A menstruációja tíz napja befejeződött, szabadnak érzi magát, és könnyűnek. Tulajdonképpen bugyit sem kellett volna vennie, nyáron sokszor megy bugyi nélkül, csak egy könnyű ruhában végig az utcán, és magában mosolyog azokon a férfiakon, akik hátulról megnézik, és láthatóan azon tanakodnak, hogy esetleg valóban nincs rajta bugyi, vagy éppen tévednek.
Anna, ahogy mozog, helyezkedik a széken a kávézóban, érzi, hogy a bugyi széle elmozdul. Sokszor van úgy, este, öltözködés közben, hogy azt veszi észre, hogy az ilyen típusú bugyi széle elöl is, hátul is kimozdul a helyéről, és belesimul a fenekének a vonalába, beszorul a nagyajkak vagy akár a kisajkak közé.
És most is.
És ahogy beszorult a bugyi széle a nagyajkak közé, a helyezkedés következtében meg is feszült. Anna, amikor megérzi a bugyi szélének feszülését, libabőrös lesz.
– És mostanában egy olyan képen dolgozom, amelyiken a háttérben egy erdő van, előtte tisztás, ahol a megfáradt kirándulók pihennek. Hárman, köztük az a nő, akit én Vénusznak nevezek, és aki egy könnyű, áttetsző lepelben fekszik a képen, a lepel alatt meztelen, a barátja, Mars, aki mellette fekszik, szintén az – hallja Pierre hangját.
Meleg van.
Kint harmincöt fok, és még csak délelőtt tizenegy óra. Anna elképesztő izgalmat érez.
Életében először ült be egy kávézóba egy „idegen” férfival úgy, hogy a férje nem tudott róla.
„Most lehet, hogy megtörténik”, ismétli magában, miközben magyaráz neki a férfi. „Most lehet, hogy megcsalom a férjem.”
– Tudod – ismét Pierre hangját hallja –, örülök, hogy tíz év után végre láthatlak. Sokat gondoltam rád, nem is sejted, mennyire sokat.
Nem, képtelen odafigyelni, mit is magyaráz neki Pierre. Érzi, hogy a bugyi a nagyajkak között egyre erőszakosabb, már-már kényelmetlen. Emiatt Anna fészkelődik, és önkéntelenül is előrehajol. És ez, hogy előrehajol, azt eredményezi, hogy a melle jobban Pierre látókörébe kerül, aki szinte folyamatosan a melle vonalát bámulja a dekoltázsban.
Annának váltania kell.
– Bocs, egy pillanatra kimegyek a mosdóba – nyögi zavarodottan, és felemelkedik a székéből, de meginog, a dekoltázsával majdnem Pierre arcába zuhan.
– Megszédültem – dadogja, aztán megáll a lábán, és remegő térdekkel elindul a mellékhelyiség felé.
– Jó, ahogy megbeszéltük, addig fizetek – hallja útközben a férfi hangját.
Mialatt a mosdót keresi, azon jár az esze, hogy mit is beszéltek meg, merthogy ő nem beszélt meg semmit, az biztos.
Aztán mosolyogva, könnyedén, vidáman megy vissza az asztalukhoz, mintha mi sem történt volna.
Pierre az utolsókat kortyolja a söréből.
– Fizettem – mondja. – Ahogy erről szó volt, felmegyünk hozzám, megmutatom a képet. Mondtad, hogy kíváncsi vagy rá. Indulhatunk?
Anna hirtelen nem tud mit mondani. „Ahogy erről szó volt?”, ez a kérdés jön elő benne. „Felmegyek a műtermébe?”, kérdezi magától.
És újból arra gondol, amire már kezdetben is. „Most lehet, hogy megtörténik, és megcsalom a férjem.” És nagyon is úgy érzi, hogy ma, ezen a napon képtelen nemet mondani.
Az utca forró, vakít a nap.
Mintha álom lenne az egész. Anna maga sem tudja, mit csinál, csak megy Pierre mellett, mint akinek ez a kötelessége, vagy mint aki majdhogynem alvajáróként cselekszik.
Azt, hogy miért is mennek fel a férfi műtermébe, lehet sejteni. De mindketten úgy tesznek, mintha nem sejtenének semmit.
A ház, ahova megérkeznek, egyszerű bérház, a bejáratában, a kissé szűk félszárnyú ajtóban egy pillanatra egymáshoz érnek, ahogy Pierre előreengedi Annát.
Anna csípője, bár a dereka vékony, meglehetősen határozottan kerekedik ki a feneke felé, az a típusú fenék ez, ami a férfiszem számára egyértelműen erotikus hatást kelt, amíg a nő nem hízik el túlságosan. Anna esetében nincs ilyen probléma. És ő tudja magáról, hogy csinos, hogy izgalmas jelenség, hogy az ő feneke olyan, amit hátulról szívesen néznek meg a férfiak, elképzelve azt, hogy... Sok mindent elképzelve.
Ráadásul Anna bugyija hátulról besimul a fenéknyílásba, így tulajdonképpen tangahatást kelt. Vagy majdnem olyan, mintha nem is lenne ezen a fenéken semmi, csak a napsárga, gyönyörű, könnyű nyári ruha.
Ahogy a férfi előtt lépked felfelé a lépcsőházban, pontosan érzi Pierre tekintetét a fenekén. Ekkor már remeg a térde.
Pillanatokra meg kell állnia az egyik lépcsőfordulóban.
Váratlan ez a megállás, a maga számára is váratlan, de annyira elgyengült, annyira remeg a lába, hogy muszáj megállnia, sőt szinte hátratántorodik, úgy, hogy Pierre hátulról hozzá is ér, mintegy véletlenül.
Egy pillanat az egész.
– Megérkeztünk – hallja most Pierre hangját a háta mögött. A ház legfelső emeletén vannak, a harmadikon. – Itt a műtermem, rögtön látni fogod.
Anna erős szeretne maradni. Most azt hiszi, hogy képes is lesz nemet mondani a férfinak, és azt is tudja, ha kimondja ezt a bizonyos nemet, akkor nem is történik semmi.
A bejárati ajtó kis előszobába nyílik. Onnan kell belépni a műterembe.
Amikor belépnek az előszobába, megnő köztük a távolság, Anna elhúzódik Pierre-től, tudatosan próbálja csillapítani saját izgalmát.
Nem könnyű.
– Erre gyere – szólal meg Pierre, és mutatja az utat.
Az előszobából tágas terembe lépnek, nagy méretű ablakok nyílnak az utca felé, mindenütt festmények, rajzok, festőállványok. Tágas és mégis kissé zsúfolt az egész, a festőállványok között alig talál magának helyet Anna, illetve van egy hely, ahova le tudna ülni, de oda... Oda nem lehet. Az egyik sarokban ugyanis egy hatalmas méretű franciaágy van, fehér lepedőkkel letakarva, rajta csábítóan puha párnák, csak le kellene heverni, hason, és el kellene feledni mindent, családot, gyerekeket, csak elnyújtózni, és hagyni, hogy megtörténjen az, aminek meg kell történnie, gondolja magában Anna.
Önkéntelenül is hátat fordít a férfinak. Jó ürügy a hátat fordításhoz, hogy vele szemben egy festmény van, amit talán illik is megnéznie.
– Ha gondolod, ülj le, hozok valami üdítőt – szólal meg Pierre a háta mögött, és Anna érzi, hogy a férfi egészen közel lép hozzá.
– Köszönöm, egy kis víz jólesne – mondja Anna, és nem fordul hátra.
Inkább próbál még jobban elhúzódni.
Ekkor látja meg, hogy a széles franciaágy mellett ott egy fotel is, egy meglehetősen mély fotel. Gyors elhatározással mégis megfordul, és mintegy belehuppan a fotelbe, ami mélyebbnek bizonyul, mint azt várta, ennek következtében a feneke lesüllyed, a combjai kissé rézsútosan felfelé feszülnek, és a napsárga ruha is felcsúszik.
– Akkor csak vizet – hallja a férfi hangját. Anna zavartan emeli fel a tekintetét, de egyszersmind hálásan is.
– Tényleg hozom a vizet – hallja másodszor is a férfi hangját, és Anna ismét felpillant rá, bele a szemébe.
Közben a lábát keresztbe teszi, mert a meglehetősen rövid, könnyű nyári ruha úgy felcsúszott, hogy látni engedte a combját, a combjait, sőt a combtövek találkozását is.
– Készítek egy kávét is – mondja ekkor Pierre –, addig nézz körül, nyugodtan, beletelik kábé tíz perc. Nem baj?
– Dehogyis – szólal meg Anna kissé fátyolos hangon. – Olyan meleg volt kint, kifújom addig magam, megnézem a képeidet.
– Itt egy album, a legutolsó kiállításom katalógusa – mondja Pierre, és hanyagul a fotel melletti ágyra dob egy meglehetősen vastag, nagy méretű, kemény táblás könyvet. – Ha gondolod, lapozz bele – mondja, és határozott léptekkel kimegy a szobából.
Anna egyedül marad.
Feláll, hogy rendbe szedje magát, titokban megigazítja magán a bugyit, még a melltartóján is igazít kissé. Aztán közelebbről is megnézi a képeket, amik a különböző állványokon vannak.
Csupa-csupa akt. Női és férfiaktok vegyesen. Külön-külön és együtt is. És együttlétek. Páros és csoportos együttlétek. Szerelmi orgiák grafikában, olajfestményben, hatalmas vásznakon elbeszélve.
Anna szinte hátratántorodik, ahogy meglátja ezeket a képeket.
Pierre-t, a festőt tulajdonképpen egyetlen dolog foglalkoztatja, és ez a test, a férfi- és női test, valamint a testek egyesülése. Mindez olykor felnagyítva, kifejezetten pornografikusan.
Anna alig tud levegőt venni. Erre nem számított.
A hozzá legközelebb levő állványon felfedez egy fekete-fehér grafikát, amelyik hatalmas méretben mutatja, hogyan fogadja be, nyeli el az egyik nemi szerv a másikat. Mindez akkorában, hogy Anna először azt hiszi, lágy vonalakat lát csupán, valamiféle absztrakt, enyhén expresszionista látomást, aztán érti meg, ahogy figyelmesebben megnézi a rajzot, hogy ezek a hullámzó vonalak mit is ábrázolnak valójában.
A második kép, amit egy másik állványon fedez fel, nem ennyire „talányos”. Ez is grafika, néhol színes pasztellel tarkítva: egy meztelen férfitestet ábrázol, szinte anatómiai pontossággal, nagyon nagyban.
Anna izzad, alig kap levegőt. Menekülni szeretne. Nem tudja, mit tegyen. Zavartan belelapoz abba a katalógusba, amit Pierre odakészített.
Ezzel sem jár jobban. Ahogy kinyitja az albumot, az egyik grafikán egy nőt pillant meg, hátulról, amint mélyen előrehajol, mintegy kitárulkozik a néző előtt, mindent megmutatva, sűrű, hosszú, hullámos haja a hátára omlik.
Csengetnek.
Anna hallja, ahogy Pierre az előszobába megy, a bejárati ajtóhoz.
Ő is menni szeretne, mert már fél. A műterem ajtajában megáll, onnan láthatja, ki jött meg, de őt nem látja senki.
Pierre, mielőtt ajtót nyitna, még a konyhából átkiabál Annának.
– Megjött az egyik modellem. Kissé korábban jött, mint szokott. Remélem, nem baj.
Aztán odalép a műterem ajtajában álldogáló Annához, és most már halkan folytatja:
– A csoportos képeim férfi szereplője. Ugye nem baj, hogy itt van? Vagy igen? Mondd csak, nagyon zavarnak a képek?
De nem vár választ, megy ajtót nyitni.
A jövevény már az előszobában, épp a zakóját veszi le, háttal Annának.
Anna sápadtan lép vissza a műterem ajtajából. Nem akar a jövevénnyel találkozni.
Az a zakó. Az a sárga, kockás zakó túlzottan is ismerős.
Vissza a tetejére