Valamikor, régen
Körmendi Lajosnak, odaátra
Valamikor, régen
még akartunk valamit.
Voltak akkoriban
mindenféle akaratok,
mindenféle szándék
vitt minket előre,
volt valami, amiben
hinni lehetett,
hittük,
hogy minden más lesz,
hinni lehetett,
hogy vannak célok,
van miért, és érdemes is,
hinni, hogy valami új születik,
valami más, mert
valami lesz,
ami nem az, ami van,
és csinálni is lehetett,
meg azt gondolni, hogy
éppen mi tudunk csinálni
valami újat,
betűből, szóból és mondatból,
hangból, zörejekből,
képekből, összegyűrt papirosokból,
és hinni lehetett azt is,
hogy éppen mi vagyunk a más,
mi vagyunk az új,
hogy a jelenen túl
éppen mi vagyunk a jövő.
Volt még hitünk,
ha emlékszel erre,
nyugtalanságunk új
utakra vitt,
és az új közösségeinkben
új fórumokat hoztunk létre,
és eldobtunk mindent, ami
fáradt,
unalmas,
avítt,
mindent eldobtunk,
ami nem mi voltunk.
Valahogy minden más volt akkoriban.
Valahogy minden más volt
akkoriban, amikor még éltél,
amikor még éltünk,
valahogy minden annyira más,
szabadabbak voltunk, és
okosabbak is, talán,
és nem volt bennünk félelem,
gátlástalanabbak is voltunk,
amikor még médium art
meg mail art
meg art pool letter,
amikor még minden alternatív,
amikor még mindannyian
egyformán
és boldogan voltunk
szegény, szomorú
tollforgatók,
költők,
akik kerestük a helyünket
ebben a világban.
Vissza a tetejére