Vojtina földjén
Orbán Ottónak
és Arany Jánosnak is
és Arany Jánosnak is
Manapság mindenki költő,
és úgy kezdi a versét, hogy
ó, jaj,
és nyomul, egyre csak nyomul,
mert nyomulni jó.
Manapság gyönnek a költők,
nyakra is, főre is,
némelyik büdöske olykor,
merthogy nem nagyon mosdik,
de költő az istenadta,
és tartja a markát a pénzért,
merthogy a zseton, az neki jár,
merthogy az olyan,
gondolja magában.
Igen, ma már mindenik így van,
vagyis költő lehet boldog is
meg boldogtalan,
nincsen mese,
költőnek lenni jó,
megvan az életpálya,
meg a modell is megvan,
meg lehet élni belőle,
nem hittünk ilyesmi eztet
korábban sohasem.
Verset írni jó,
kiömlik akkor valami,
a lélekből ömlik rá a papírra
vagy éppen a laptopba
bele.
Gyönnek a költők, és írnak,
nemigen tudnak olvasni sem,
gyönnek, és öntik a fejünkre mindazt,
amit megtermel kicsinke agyuk.
Így vagyunk mi itten,
errefelé,
Vojtina gyönyörű földjén:
szaporán bólogatunk,
meg sírunk rá a papírra,
Vojtina vigasztal minket,
pohárka borral is
kedveskedik.
Ó, jaj, mesélem éppen Vojtinának,
nem bírom már a borodat, barátom,
savanykás lőre csak,
nem igazán költészet ez.
Tán eljön majd megint az idő,
hogy nem lehet efféle
versekből megélni,
akkor tán majd a költők is
újra megszületnek itt,
Vojtina gyönyörű földjén.
Vissza a tetejére