Sziveri-emlék, Sziveri-hiány
Ha Sziveri Jánosról beszélünk, akkor sok minden egyébről is beszélünk. Beszélünk arról is, például, hogy milyen is volt az egykori Jugoszlávia, vagy mit is jelentett a vajdasági magyar irodalom innen, Magyarországról nézve. És arról is beszélünk, hogy miképpen éltük meg itthon a kádárista bezártságot a nyolcvanas években, hogyan lázadtunk ellene, ha éppen lázadtunk, hogyan alkudtunk meg, ha éppen megalkudtunk. Ha Sziveri Jánosról beszélünk, akkor beszélünk a korszak fiatal magyar irodalmáról, amelyik kétségtelenül új szemléletet hozott a hazai irodalmi életbe, és beszélünk a határon túliak akkori elzártságáról, kirekesztettségéről, ami hátrányt jelentett a számukra, de bizonyos esetekben ez a hátrány akár előnnyé is változhatott.
Az a típusú új irodalmi gondolkodás, ami a hetvenes évek végétől jellemezte a nyolcvanas éveket, és ami kitartott a rendszerváltás idejéig, tulajdonképpen öt alkotói műhely köré szerveződött. Ebből két műhely az ország határain kívül volt. Az egyik kétségtelenül a Párizsban megjelenő Magyar Műhely, a másik pedig az újvidéki Új Symposion. A harmadik szerveződés a korabeli Mozgó Világ, de ez utóbbi hivatalos, pártállami kiadású folyóirat volt, annak minden hendikepjével együtt. A negyedik műhely a nyolcvanas évek elején megjelenő JAK-füzetek, ez a sorozat elévülhetetlen érdemeket szerzett a korszak irodalmi gondolkodásának a megváltoztatásában, az ötödik műhely pedig a nyolcvanas évek elején az ELTE Bölcsészettudományi Karán megjelenő Jelenlét című kiadványsorozat volt, amely – utólag ezt mondhatjuk – meglepően szívta magába a korszak alternatív irodalmi és művészeti törekvéseinek komoly hányadát.
Természetesen lehetne még szólni egyéb műhelyekről, határon túliakról is, mégis, ezek voltak talán azok az alternatív központok, amelyek leginkább a fókuszában álltak a korszakbeli fiatal írók érdeklődésének.
Ha a Magyar Műhelyt és az Új Symposiont összehasonlítjuk – úgy tudom, ilyen összehasonlító elemzés még nem készült –, meglepő eredményekre jutunk. Egyrészt láthatjuk, hogy a Magyar Műhely sokkal kevésbé politikus, és mint ilyen kevésbé is dinamikus, sokkal inkább keresi azt a keskeny mezsgyét, amely a nyelvi, művészi önkifejezés alternatíváit kutatja. Az artisztikus, a „művészet a művészetért” elv sokkal erősebben van jelen a Magyar Műhelyben. Ezzel szemben az Új Symposion, amely erősen kötődött mindig is a hatvanas évek eszméihez – nem utolsósorban a hatvannyolcas diákmozgalmakhoz –, nem tagadja meg politikai gyökereit, és mint ilyen a beatköltészetet, a társadalmi kérdésekkel is foglalkozó kiáltás típusú költői hagyományokat egyértelműen felvállalja, képviseli. Talán meglepő a mai olvasó számára, de a Párizsban megjelenő Magyar Műhely politikailag sokkal óvatosabb volt, mint a nyolcvanas évek legelején megjelenő vajdasági Új Symposion, a Műhely sokkal kevésbé preferálta a lázadó beatirodalmat, és ennek megfelelően inkább a jel típusú, konkrétista, nemegyszer lettrista törekvéseket támogatta. Mindez éles különbség a két, egyébként az alternatív gondolkodást segítő irodalmi központ között.
Ez a kétfajta alternatív gondolat jelen volt a korszak fiatal hazai költői esetében is, és bizonyos fokig feszültséget is szült. Azok a szerzők, akik szükségét éreztük, hogy az alternatív elképzeléseinket együtt mutassuk meg, és ezért közös esteket, fellépéseket vagy éppen közös publikálásokat szerveztünk, vagyis tudtunk egymásról, sokszor gondoltuk azt, hogy egyikünk-másikunk túlzottan is „harsány”, politikus, „beates” vagy éppen túlzottan is „experimentális”, nyelvi játékokra koncentráló, „befelé forduló”, vagyis „unalmas”. A nyolcvanas évek elejének TérKépVers csoportjában az előbbire jó példa lehet Endrődi Szabó Ernő, akinek hosszú szabadverséből a „világ lópetárdái el ne süljetek” sort szívesen idézgettük, de tartottunk is attól, hogy ilyen sorok miatt tiltanak be minket. Az utóbbira jellemző példa lehet Székely Ákos művészete, aki montázsaival már a nyelvi megszólalás lehetőségeit kérdőjelezte meg. Nem véletlen, hogy az utóbbi szerző a Magyar Műhely elismert munkatársa lett, Endrődi Szabó viszont jóval kevésbé tudott a párizsiakhoz kapcsolódni.
Még egy érdekes ellentmondás volt jelen a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének fiatal irodalmában. Talán a Magyar Műhely hatása, de tény, hogy a lázadó, átpolitizált, beatköltészet-alapú gondolkodást idejétmúltnak, mintegy „anakronisztikusnak” gondoltuk jó néhányan, mondván, hogy a politika efemer, a politikai megszólalás valójában tartalmatlan, nem bír tartós üzenettel. Az „artisztikusság” az igazi, mondtuk sokan, és ezt a gondolatot mindenképpen erősítették bennünk a párizsi szerkesztők is. Utólag visszagondolva minderre, tény, hogy ez az érvelés is több sebből vérzik, ugyanakkor az is tény, hogy a politikai megszólalás direktsége olykor visszatetszést keltett mindannyiunkban.
Talán világosan kiderül a fentiekből, hogy a modernitáson belüli két meghatározó tábor között volt egyfajta törésvonal. Ugyanakkor megvolt az egymásra odafigyelés is, mert mindkét tábor érezte, hogy valamiképpen mégis összetartozunk. A Magyar Műhely és az Új Symposion között a kapcsolat ennek megfelelően megvolt, de felemás is volt.
Magam 1981-ben, Hadersdorfban találkoztam először Sziverivel, valamint az Új Symposion munkatársaival, ha jól emlékszem, Fenyvesi Ottóval és Ladik Katalinnal is. Miközben a párizsi szerkesztők érezhetően elismeréssel fordultak a vajdaságiak felé, aközben a távolságtartás is érezhető volt, vagyis az, hogy a Magyar Műhely által favorizált gondolkodást mintegy „korszerűbbnek”, modernebbnek tartják. Ellentmondásos volt tehát a viszony és azoknak a viszonya is a vajdaságiakkal, akik itthonról, Magyarországról jöttünk. Egyrészt Jugoszlávia maga volt a „szabadság”, ami „Nyugat”, tehát kvázi mindent „megengedhetnek maguknak”, és egyértelműen irigyeltük is ezt a szabadságot, ugyanakkor pedig hajlamosak voltunk elhinni, hogy a Párizsban megfogalmazott művészetelméleti háttér mégis korszerűbb, tehát „európaibb”. Ennek megfelelően – többünknek – a párizsi minta lett a mértékadó.
Volt ebben a részünkről, hazaiak, magyarországiak részéről irigység, kisebbségi érzés, de egyben lenézés is. Mindez együtt. Rossz volt, felemás volt ez az érzés, és különösen rossz volt az, hogy nincs annyi jogunk, mint a vajdaságiaknak. Emlékszem, oda, Hadersdorfba, a Magyar Műhely-találkozóra én csak „látogató” útlevéllel utazhattam, azzal is csak szerencsés rokoni kapcsolatoknak köszönhetően. És szigorúan meg volt adva, hogy hány napra utazhatok, az útlevelemben az „ablak” legfeljebb 30 napra volt érvényes. Ezzel szemben a Vajdaságból, Jugoszláviából érkezetteknek nem voltak ilyen problémáik: annyi időre és oda utaztak, amennyire és ahova akartak, ami a hazaiak vagy egyéb kelet-európaiak számára 1981-ben elképzelhetetlen kiváltságnak tűnt. Pontosan emlékszem arra, ahogy a hadersdorfi találkozó végén elköszöntünk egymástól, mi indultunk haza, Magyarországra, ők utaztak tovább Belgiumba, Hollandiába. „Jugoszláv vagyok”, mondta egyikőjük, „jugoszláv útlevelem van, utazhatok”. Erre nem lehetett mit mondani.
A nagyobb szabadságfok igencsak érezhető volt – mindaz, amit képviseltek a vajdaságiak, mindaz maga volt a szabadság a mi számunkra. Az elérhetetlennek tűnő szabadság. És ez annál is nyomasztóbb volt, mint találkozni párizsi szerkesztőkkel, írókkal. Ők is, a párizsi emigráció tagjai is a szabadságot képviselték, de az nem volt annyira megdöbbentő, mert valahogy természetesebb volt, hogy Párizs maga a szabadság és a modernitás.
Különös volt látni őket, Fenyvesit, Ladikot, Sziverit, különös volt látnom őket ott, Hadersdorfban, a Magyar Műhely-találkozón. Hazai és mindössze huszonegy éves szemmel nagyon is szabadnak. Sziveri arca ma is előttem van, ahogy ott áll Hadersdorfban, annak a katolikus intézménynek a nagytermében, ahol a Magyar Műhely-találkozó – Bujdosó Alpárnak köszönhetően – helyet kapott. Volt az arcában valami zártság, érzékenység és tartózkodás, valami kívülállás. Huszonhét éves volt akkor, az Új Symposion főszerkesztője, egy legendás lapot irányított. Ez önmagában megközelíthetetlenné tette egy nagyon a pályája elején járó fiatal számára, aki voltam. Bár ekkoriban én is már szerkesztőként is jelen voltam, hiszen 1981-ben azzal a hírrel mehettem Hadersdorfba, hogy lapot adunk ki, a Jelenlétet, az ELTE Bölcsészettudományi Karán.
Sziveri a vajdaságiak vezetője, központi figurája volt azon a találkozón. Visszafogott volt, elegáns (a maga módján), nagyon távolságtartó. Igen jóban volt Zalán Tiborral, akivel szintén akkor találkoztam először, de akit – mint az akkori fiatal irodalom meghatározó költőjét – sokra tartottam, még ha versben kissé ironizáltam is vele.
Második, mintegy döbbenetes élményem Sziverivel kapcsolatban a Ver/s/ziók antológia megjelenése. A mára legendássá lett nyitóvers sorai – „Nem Párizs, sem Bakony / vér és takony” – megleptek. A fentiekből is kiderülhet, hogy néhányan, akik inkább az alternatív irodalom artisztikusabb formáit részesítettük előnyben, ezeket a sorokat túlzottan is direktnek tartottuk. A betiltás, a botrány nem is maradt el, de nem csak emiatt. És nem is volt igazi betiltás, mert a JAK-füzetek újra elindulhatott mintegy másfél év szüneteltetés után. Érdekes módon Sziveri sorai mellett valamiért az Emlékezés Jolánra című versfotóm meztelensége borzolta a döntéshozók idegeit, ezáltal Sziverivel együtt botrányhősök lettünk, együtt, ami mintegy szövetséget hozott létre köztünk, még akkor is, ha ritkán találkoztunk, hiszen ő Újvidéken volt, én meg itthon, Budapesten.
Létrejött egy erős kapcsolati háló az újvidékiek, párizsiak, budapestiek, sőt érsekújváriak között. Sziveri, Zalán, a szerb Slavko Matković, Fenyvesi Tóth Árpád, Szombathy Bálint, Bíró József, Juhász R. József, Papp Tibor, Nagy Pál és mások tartoztunk bele ebbe a laza körbe, tudtunk egymásról, figyeltünk egymásra, még ha nem is pontosan egyformán képzeltük el az irodalom jövőjét. Összejártunk, irodalmi rendezvényeket szerveztünk, közös fellépéseink voltak. Valamiféle avantgárd mozgalom bontakozott ki, mintegy „láthatatlanul”, mégis meglehetősen nagy dinamikával.
Persze a politika, a hatalom ebbe is beleszólt. 1983-ban nemcsak a Mozgó Világ szerkesztőit távolítja el a kulturális irányítás, hanem az Új Symposion meghatározó szerkesztőjét, Sziveri Jánost is. A két ország szabadságfokának különbségét jól jellemzi a két lap betiltása körülményeinek a különbsége. A Mozgó Világ tökéletesen átalakul, 1984-től egy pártállami, bár „reformkommunista” társaság veszi át, ezzel a lap hosszú évekre elveszíti progresszív jellegét. Jugoszláviában ezt is „okosabban” vagy nagyobb „szabadságfokkal” oldják meg. Sziverit eltávolítják, ezzel a politizáló, a kifelé forduló, kiáltás típusú, 68-as gyökerű avantgárdot mintegy megsemmisítik, de szerkesztőnek azt a Szombathy Bálintot kérik fel, aki 1971-ben már szerkesztette a lapot, és aki az artisztikus, művészet, illetve jel típusú avantgárdot méltó módon tudta képviselni. Ezzel a lap, az Új Symposion progresszív jellege nem szűnt meg, csak éppen a hangsúlyok a párizsi Magyar Műhely művészeteszménye felé tolódtak el. Így a törés nem volt annyira éles, mint a Mozgó Világ esetében, aminek bizonyítéka, hogy mára a különböző korszakok szerkesztői tudnak ismét együtt emlékezni, ezt illusztrálta tavaly az Új Symposion-konferencia Szentendrén.
A tragédia mégis bekövetkezik. Az akkori időszakban az avantgárd mozgalom megtörik, és a személyes kapcsolódások is lazulnak. Egyéb okok is szerepet játszanak ebben, például a kalocsai Magyar Műhely-találkozó 1985-ben, amikor Esterházy Péter távozott látványosan a helyszínről, de tény, hogy az az összetartás, ami korábban jellemezte a modernitás képviselőit, soha nem tér vissza.
Sziverivel utoljára a halála előtt, ha jól emlékszem, 1989 őszén találkoztam Debrecenben, az Alföld-fesztiválon. Vagy ez még 1988? Nem tudom. Emlékszem, ittunk, beszélgettünk, ahogy azt fiatal költők teszik, hiszen még fiatalok voltunk mind a ketten. Valami „nőügy” is szóba került, volt valaki, aki mindkettőnknek tetszett nagyon, tehát egy pillanatra egymás „vetélytársai” is lettünk, persze nem komolyan. Aztán valamiért a betegségek is előjöttek. Azokról kezdtünk beszélni. És – ez nagyon élesen előttem van – János hirtelen azt mondja: „Nekem például gyomorrákom van.” És felemeli a poharát, amiben vörösbor volt. Elképedve néztem rá. Persze nem hittem el.
„[B]eleim fele alig tűr anyagot / nem ismersz hozzám fogható hanyagot / asztalon fekszem anyaszült meztelenül / csak így tudok élni ilyen esztelenül”, írja az Appendix című versében. Ott, amikor utoljára találkoztunk, „hanyagnak” láttam, meg „esztelennek”. A modernitásban is rendkívül személyes, „alanyi” költő maradt, aki nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy végül is minden létezésfajtánk értelmetlen. „[V]ér és takony”, írta korábbi versében. Most, utólag, majdnem 40 évvel a Ver/s/ziók megjelenése után azt gondolom, hogy Sziveri a politikai berendezkedéstől függetlenül írta ezeket a sorokat. Számára a kínlódás szomorúsága volt megemészthetetlen. Talán azt érezte mindig, hogy nincs értelme a létezésnek. Talán 1981-ben is ezt láttam az arcán, amit akkor távolságtartásnak, tartózkodó eleganciának hittem. Nem tudom. Az elmúlt évtizedek bizonyították, hogy az életmű, a versek, az Új Symposion, mindaz, amit maga után hagyott, örökké érték marad.
Vissza a tetejére