Taní-tani
Egész népedet, suttogod magadban, majd,
hogy ne vegyék észre a zavarodat, félrenézel,
mint aki szégyelli, hogy az egész népedet,
hogy bemész az órádra, és ott ül az egész néped,
és taní-tani, és jó így, mondani nekik a mindent,
ami itt és most, mondani, mesélni, és közben
belepillantani a szemekbe, itt ül veled szemben
a néped, ők azok, akik figyelnek rád, és akik
várnak minden órakezdéskor, a néped ők, hozzád
tartoznak, ha akarod, ha nem, ők azok, akik
te vagy, úgy vagy, hogy ők vannak, nélkülük
nem vagy, nincs semmid, csak ők vannak és te,
és ennyi a világ, a világod, vagyis végtelen,
ahogy a néped is,
és mégis: középiskolás fokon,
válaszolom, lehet-e ennél több?, lehet-e ennél
magasabb?, üres lap mindegyik arc, amelyikre
írsz, közben pedig hányféle árok, barázda, ránc,
miféle múltak, és ezekben az árkokban, ráncok
között, ezekben a múltakban kell megjelenned,
újból és újból, felemeled a ceruzát, a krétát,
a tollat, tabula rasa, mondod magadnak, újból,
közelít egy régi tekintet, valaki, akinek te vagy
a tanítvány, és nézed a tanítványaidat, közben,
középiskolás fokon a népedet, szeretnéd őket
magadhoz ölelni, mindenkit együtt és külön,
megérinteni mindenkit, mert mindenki arc,
mindenki test és akarat, no, meg még lélek is.
Vissza a tetejére