A varázsló különös szomorúsága
(Csáth Géza hagyatékából előkerült elbeszélése)
A varázsló, egy hetven év körüli, fehér szakállú, de sötét, már-már fekete hajú férfi, éppenhogy őszülő halántékkal és meglehetősen jó fizikummal megáldottan, szerelmes lett. Maga sem tudta, miképpen történt meg vele ez a nevetséges dolog, mármint az, hogy hetvenévesen beleszeret egy húszéves leánykába, de megtörtént ez a sajnálatos esemény, és ha már megtörtént, akkor nem nagyon lehet mit tenni. Valami kiállításmegnyitón volt éppen, vagy fogadáson, nem is tudom, de tény, hogy a varázsló zavart volt és feldobott, így egyszerre, próbált nagyon is „bölcs” maradni, és tettette, hogy nyugodt, pedig olyan nyugtalan volt, mint valami kamasz, aki olyasmit érez, hogy most kezdődik el az élete vagy a nagybetűs Élet maga, holott, mint tudjuk, a hormonok játéka ez az egész, mármint a szerelem, és az igazán okosak joggal mondják azt, hogy jobb az ilyesmitől, az ilyen degusztáló életeseményektől minél távolabb tartani magunkat.
Megpróbált persze a varázsló, a tapasztalt, hetvenéves varázsló mindenféle varázslatokat utoljára – még saját magán is, ami már a legnagyobb kockázat, de nem sikerült semmi, és a nyári napforduló, a János-nap hajnalára csúnya nagy kudarccal be kellett látnia, hogy bizony-bizony alulmaradt, örökké az a bizonyos húszesztendős leányka jár a fejében, aki a könnyű, nyári ruhájában, ami alatt szinte semmit nem viselt, olyan természetes odaadással ölelte át, és bújt oda hozzá azon a bizonyos kiállításmegnyitón vagy fogadáson, mintha azt üzenné, hogy ez az odabújás örök idők óta így van, és így is marad az idők végezetéig.
A felesége – merthogy nős volt a varázsló, annak ellenére, hogy már évek óta egyedül élt – tudta meg elsőnek a dolgot. Finom arcú, kissé testes, ötvenéves, határozott asszony volt a varázsló felesége. A hangjában sok-sok szemrehányás csengett, amikor megszólalt:
– Mindig azt hitted, hogy fiatal maradhatsz. Nézz magadba, mit vársz ettől a majdhogynem gyereklánytól? Nagy koppanás lesz a vége, szenvedsz majd, mint a kutya, de hozzám ne gyere sírni, nem akarok majd tudni rólad, vállalhatatlan lettél a szememben. Az emlékedet is megtagadom, behintem sóval a múltat, hogy mindent elfelejtsek.
A varázsló lánya, egy harminc év körüli fiatalasszony, aki sugárzó szépségével sorra hódította meg a huszonéves fiatalembereket, fiúkat és lányokat vegyesen, és aki olyannyira ismerte a szerelem minden fortélyát, ízét és zamatát, és aki mégis annyira tisztán és érintetlenül tudott kikerülni minden kapcsolatából, a már említett kiállításmegnyitón vagy fogadáson haragos arccal súgta oda a tanácstalanul álldogáló varázslónak:
– Soha nem tudtál, Apa, rendesen élni! Hűségesen. Nem becsül majd senki, mert erkölcstelen vagy, megtagadnak mindezért téged, és el is felejtenek. Nézz rám, én a százezer kapcsolatomban is tiszta és független maradtam. Mit gondolsz az ilyen húszévesről? Mit akarhat tőled? Gondolod, hogy komolyan szeretni akar?
– Én akarom szeretni őt – mondta erre a varázsló. – Különben is, csak az kellene még, hogy bárki is rám akaszkodjon, és kínos teherré váljon az idő múlásával.
A varázsló kicsi fia, aki még meg sem született, egy különlegesen mosolygós arcú, csillagszemű gyerek a babakocsijával gurult oda. Cumisüveget tartott az egyik kezében, a másikban egy irónnak tűnő madártollat. Volt még néhány kavics is a babakocsijában, ezeket a varázsló síremlékéről hozta magával.
– Semmire sem tudsz majd megtanítani, Apa, és nem is foglalkozol majd velem, ahogy egyetlen féltestvéremmel sem foglalkoztál soha. Ki fog velem focizni, miután meghaltál? És hogyan is képzelted ezt az egészet? Mármint azt, hogy Anyát megajándékoztad a születésemmel. Nem gondolod, hogy mindez elhamarkodott döntés volt?
A kisfiú nagyon szerette az apját, a varázslót. Szerette volna, ha egyáltalában ismerhette volna. Kétségbeesetten sírt, olyannyira, hogy még a pelenkája is átnedvesedett a sok sírástól. Ideje volt lecserélni azt a pelenkát, nehogy a sok könny kicsípje amúgy is érzékeny, finom kis bőrét a fenekén. Odébb gurult tehát a babakocsijával, mert megérkeztek a varázsló egykori kollégái, tanítványai, sok-sok varázsló, illetve varázslójelölt a világ mindenik tájáról.
– Talán még találkozunk, Apa – mondta a kisfiú, a szájába vette a cumisüveget, és végleg kigurult a kocsijával a teremből.
A varázslók meg a varázslójelöltek körbeállták a varázslót, aki a mesterük is volt, valamikor, és ilyeneket mondtak neki:
– Drága Mester, nagy varázsló lettél volna, ha jobban tudsz uralkodni az érzéseiden, no meg az ösztöneiden. Emlékszem, milyen hatással volt rám, amikor egy kék üveggolyóból áttetsző esőcseppet készítettél.
– És amikor virágszirmokból varázsoltál pillangókat.
– Bocsánat – mondta a harmadik –, soha életében nem foglalkozott a Mester virágokkal, pillangókkal, ilyen csip-csup ügyekkel. Neki ennél sokkal nagyobb szabású tervei voltak.
– Olyan valaki voltál, aki méltán lehetett a példaképünk egészen mostanáig.
– És a szavaiddal felemeltél, új perspektívákat nyitottál. Úgy tanítottál, hogy nem mondtál ledorongoló bírálatot. Köszönjük ezt!
– Tévedés, a Mester mindig keményen bírált. A tanításának a lényege az volt, hogy a legapróbb hibára is rámutatott. Igazam van, Mester?
– A csodálatot, a rajongást mindig távolságtartóan fogadta. Soha nem élt vissza a helyzetével. Ugye, Mester?
– Mester, ha jól emlékszem, inkább te rajongtál, ha szabad ezt mondanom. Értem legalábbis. És nagyon is szeretted, ha közel kerülök hozzád. Igényelted.
– Kemény, határozott jellemű varázsló vagy, Mester. Még ma is tartok tőled. Mindig egyetlen egyenes vonalú út megtételére inspiráltál.
– Bocsánat, de mindig a többféle lehetőség kipróbálására tanítottál minket, Mester. Igazam van?
Így beszélgettek a varázslók meg a varázslójelöltek a varázslóról, illetve a varázslóhoz, aszerint, amint ki-ki előtt másnak mutatkozott, és ki-kivel másképpen és másképpen bánt.
– Menjetek innen – szólott ekkor a varázsló. – Legyetek szívesek elmenni, tehetségtelennek tartalak titeket, soha nem lesztek igazi varázslók. Különben is szomorú vagyok, és a szomorúságomban szeretnék egyedül maradni.
Valóban szomorúnak tűnt a varázsló. Nem volt kedve beszélgetni. Egyre csak azt leste, visszatér-e hozzá a húszéves leányka a könnyű, alig valamicskét takaró nyári ruhácskájában.
És a leány visszatért. Megsimogatta a varázsló bánatos arcát, még valami kis varázsigét is mormolt közben, aztán így szólt:
– Hamarosan megszülöm a fiadat. Szép és okos gyermek lesz, hiszen te magad is szép vagy, meg okos is. Felnevelni ugyan nem tudod, de ígérem, keresek neki egy kedves nevelőapát, és arra tanítom, hogy szeressen téged.
Ezekre a szavakra, persze, nem enyhült a varázsló bánata. Mindenféle titkos szerrel, szokatlan ízű, színű és formájú tablettákkal próbálta magát jobb kedvre hangolni, de sikertelenül. Az önmagán végzett varázslat sikertelen maradt, nem tudott visszafiatalodni, csak az öregítéshez értett, ahhoz viszont nagyon is. Mivel nem tudta magát huszonévessé varázsolni, ezért semmi reménye nem maradt, hogy felnevelheti majd a fiát, vagy legalább focizni megtaníthatja.
Ebben a pillanatban futva, fekete zakóban, kék farmernadrágban, erősen lihegve megérkezett a legkedvesebb tanítványa.
A varázsló csodálkozva nézte ezt a fiatalembert. Eszébe jutott, hogy ő volt az egyetlen tanítvány, akit szívesen tanított a varázslás kényes tudományára, mert érezte, tudta, hogy ez a fiú hasonló képességekkel rendelkezik, mint amelyekkel ő valaha is rendelkezett.
A tanítvány, aki talán húszéves ha lehetett, és megtévesztően hasonlított az egykori, valamikori fiatal varázslóra, nem szólalt meg. Csak mintha kicsit könnyezett volna. A varázsló nem tudta mire vélni azt, amit látott. A könnyeket a tanítványa szemében.
– Végre valaki, aki talán megért majd engem – köszöntötte a tanítványát a varázsló. – Jó érzés tudni, hogy a tanításom nem volt hiábavaló.
A fiatal fiú nem szólt semmit. Odahajolt a varázslóhoz, egészen közel, és megsimogatta annak arcát. Nem annyira szeretetből, inkább csak sajnálatból.
– Das ewig weibliche zieht uns!... – szólott ekkor a varázsló, bár érezte, hogy ez a Faust-idézet nem igazán idevaló. Mégis, szerette volna, ha fiatal barátja újra büszke lenne rá, és elfogadná mestere esendőségét is, mondván, ebből is lehet tanulni.
– No most, fiam, menj – mondta azután a varázsló. – Elég ennyi nekem. Menj, tehetséges vagy, és fiatal és szép is. Ne nézd, mennyire beleszomorodtam abba, hogy meg kell öregedni. Látod, megöregedtem, és vénségemre újra szerelmes lettem, nem is újra, hiszen ilyen emberi gyengeséget eddig soha nem engedtem meg magamnak. Ezért is vagyok szomorú. Hogy elbuktam, éppen így, őszülő szakállal, halántékkal.
Kis idő múlva újra szólott a tanítványához. Mindeközben smaragdkavicsokat helyezett a homlokára, a szemére, talán azért, hogy mégis fiatallá varázsolja a látását és a gondolkodását.
– Belátom, hogy mindenféle hókuszpókusz helyett meg a sok tehetségtelen műkedvelő helyett téged kellett volna tanítanom örökké, és akkor talán nem lennék most ilyen nevetséges helyzetben. Ha mindig csak téged tanítalak, aki olyannyira hasonlítasz hozzám, akkor képes lettem volna az ilyesféle csapdákat elkerülni, mert akkor jobban szerettem volna önmagamat.
A tanítvány most minden erővel a varázsló megmentésén munkálkodott. Megkérte mesterét, hogy feküdjön le kényelmesen arra a heverőre, amelyik váratlanul feltűnt a már említett fogadáson, illetve kiállításmegnyitón a terem egyik eldugott sarkában. Megkérte a tanítvány, hogy hunyja be a varázsló a szemét, halk zenét kapcsolt be a mobiltelefonján, és puhán, majdhogynem gyermekien kicsi kezeivel megérintette a varázsló homlokát, hasát, térdét meg a talpát. Így, ebben a sorrendben. Mindenféle köveket helyezett a varázsló testére, apró kavicsokat, smaragdot, akvamarint, kalcedont, rubellitet, korallt, citrint. Így próbálta kiűzni a varázsló testéből a szomorúságot.
– Drága tanítványom – szólott a varázsló csendes és meghatott hangon –, te megtettél értem mindent, amit csak egy hűséges tanítvány megtehet a mesteréért. És már szívesen lemondanék a szerelemről is, tekintet nélkül arra, hogy a fiam majd megszületik, mert megértettem a szándékaidat, de lásd, így maradtam, öregemberként, mint valami kamasz, szerelmesen. A szomorúság belém költözött. És ez – valahol – annyira jó.
Miközben a tanítvány különleges szeánsz keretében próbálta kiűzni a mestere testéből a szomorúságot, újra megjelent a fiatal lány, aki alig lehetett több húszesztendősnél. Kedvesen megölelte a varázslót, ott, mindenki előtt, és ezzel ismét elhitette vele, a varázslóval, hogy mindez, vagyis az ő közösségük, egymáshoz tartozásuk örök idők óta létezik, és így is marad az idők végezetéig. A tanítvány látta, hogy tehetetlen a végtelen szomorúsággal szemben, ami oly jólesően bújt bele a mestere testébe.
– Menj el, kérlek – mondta a varázsló a tanítványának. – Vannak varázslatok, amik ellen nem lehet védekezni. De még varázsolni sem.
A tanítvány még utoljára egy aventurinkavicsot helyezett a varázsló mellkasára, hátha ez segíti megnyugtatni mestere szívét. Végül hagyta, hogy a fiatal, alig húszéves lány, aki valójában olyan szép és könnyed volt, mint valami tavaszi fuvallat, odabújjon a varázslóhoz. Ahogy a fiatal lány odabújt a varázslóhoz, annak arca hirtelen felderült, és a ráncok is eltűntek a homlokáról.
Azután elment a tanítvány, mert megérkeztek a varázsló rokonai és testvérei, s azokkal ő nem volt ismerős.
Vissza a tetejére