Pygmalion mondja – szobrának; Pygmalion műtermében
PYGMALION MONDJA – SZOBRÁNAK
Nem is sejted, mennyire akarlak.
De lehet-e akarni azt, ami vagy?
A tested márványborításának
lassan lágyuló keménysége vonz,
a melledet szeretném, és mindazt,
amit csak akarhat a szobrász, aki
férfiként nézi szobra kitárulkozását.
A nyugtalan remegő has simasága
még csak képzeletemben, de már
megőrjít, és a szám érinteni vágyja
a szeméremdomb szoborívét, azt is,
amit rejt ez az ív, érinteni akarja
az ajkam azt, ami szintén az ajkad.
Nem is sejted, mennyire szeretném.
De lehet-e, szabad-e akarni azt,
ami a kezünk alatt születik? Lehet
érinteni úgy, hogy a szobrász
a műhelyében kiszolgáltatottan
elheverő szobrot magáévá teszi,
mert akarja, mert vágya már feszíti,
cseppjei szinte ráhullanak a márvány-
felületre, miközben dolgozik rajta?
Mondják, volt olyan szobrász, akinek
szerelmi foltja odahullott, és ott ragadt
szobra combja tövén, és az istenek úgy
büntették, hogy az a szobron maradt örökre.
Nem is sejted, mennyire félem az isteneket.
PYGMALION MŰTERMÉBEN
Pygmalion látni szeretné azt, amit alkotott tegnap,
hajnali órán, szobája ajtaja nyitva, lép ki az ajtón,
indul a szobra felé, úgy, ahogy ébredt, meztelenül.
A hely, ahol alszik, ott van pont a műhelye mellett, így
nyári melegben, ruha nélkül, természet alkotta test
s mesteri kéz által létrehozott műtárgy egymásra talál.
És ahogy látja a szobrot, ott, a munkapadon, látja
a hószínnű szobrot, miként emberi testeket látunk,
ha látunk, ruha nélkül, leplezetlen, ha nő hever
a férfi előtt, Pygmalion ilyennek érzi alkotását,
s mintha hívna a test, hívna a vágy, és a csípő is
mintha hívná Pygmaliont, megnyílva kicsinkét:
úgy légyen a férfierő négyzete képe örökre tiéd,
ahogy az agg Pygmalion ereje nőtt meg hirtelenül,
mondom, látva a testet, amit ő maga teremtett.
Művészet fedi el, hogy mindez művészet csupán.
Lép a szoborhoz Pygmalion, jár körülötte, tapogatja,
hogy emberi test-e, vagy csak ivor, és ahogy tapogatja,
nemcsak a kezével ér a szoborhoz, nemcsak az ujjaival,
a lomhán duzzadó férfitest is a hószínű anyaghoz simul,
annak karjához, hasához ér éppen, majd a melléhez is, ha
úgy hozza a sors meg a mester munkája szobra körül.
Aztán az ivorarc – amelynek fölébe magaslik a mester:
a férfitest éppen a szobor ajkaihoz ér, véletlen az egész,
s Pygmalion izgalmi cseppje szobrának szájára csöppen.
Mintha az élet vize lenne, úgy ébred tetszhalálból a mű,
Pygmalion szobra, nyílnak az ajkak, körbeölelik lassan
Pygmalion duzzadó testét, mozdul a szobor hasa, öle is,
hullámzik egyre, mint az alkotás, amelyik várja a végső
gesztust, hogy mestere lezárja, befejezze a művet, mozdul
az ágyék, a hívogató üzenet. És Pygmalion érti a szót.
Vissza a tetejére