A gyáva
A férfi, aki mindentől félt, vagyis mindentől, ami ismeretlen, és mindenkitől, akit ismert, és úgy általában is félt a kudarctól, a konfliktustól, az elutasítástól és mindattól, amiről azt hitte, fenyegetheti a jövőjét, a biztonságát, ez a férfi egy meleg, nyári napon arra gondolt, hogy abban az esetben, ha nem félne, ha nem rettegne annyira, akkor talán kezdeményezni is merne, és akkor esetleg lehetne valaki az életében, és nem lenne annyira egyedül.
Egyedül élt a férfi. Volt kicsinke vagyona is, vagyis egy öröklakása, és alapvetően okos ember hírében állott, ennek megfelelően annál a technológiai nagyvállalatnál, ahol fejlesztőmérnökként dolgozott, igencsak megbecsülték.
És a munkatársai nem is nagyon tudták róla, hogy mindentől fél, hogy gyáva, és ezért is boldogtalan.
Csupán annyit tudtak róla, hogy egyedül él.
És hogy negyvenkét éves és agglegény, és nő nem is volt még az életében, illetve, miket is beszélek, ezt persze nem tudhatták róla pontosan, vagyis azt, hogy nem volt még nő az életében, de valahogy sejtették, pontosabban szólva: sokan azt gondolták, ott, a munkatársai között a vállalatnál, hogy ez a férfi egyszerűen meleg, hogy ez egy meleg férfi, és ezért is nincs barátnője, de nem foglalkoztak az esetleges melegségével, magánügy, mondták, és megvonták a vállukat, a lényeg az volt, hogy a férfi jól dolgozik, kreatív, ami a fejlesztéseket illeti, biztos pontot jelent a nagyvállalat életében, és ezt, hogy ő biztos pont, megfelelő prémiumokkal is honorálták, az pedig, hogy a férfi egyedül él, hogy agglegény, és még barátnője sincs, meg semmiféle társa, az nem érdekelt senkit.
A férfi félt. Félt és szorongott. Néha olyannyira rájött a szorongás, hogy szinte remegett, olyankor nem használt semmi, legfeljebb, ha erős nyugtatót vett be, de azt nem nagyon akart bevenni, mert félt a nyugtatóktól is, úgy általában, hogy azok egészségtelenek, ártanak a szívnek, meg impotenciát okoznak, mert ilyesmiről is hallott a férfi a nyugtatókkal kapcsolatban.
Persze az, hogy egy gyógyszer, egy nyugtató impotenciát okoz, az nem lehetett volna probléma a férfi életében, hiszen semmiféle nőnek nem kellett azt bebizonyítania, hogy ő nem impotens, hiszen egyedül élt, egyedül lakott, és nem volt semmi olyan jellegű kapcsolata, ahol ez a kérdés, mármint az impotencia kérdése egyáltalán felmerülhetett volna.
Voltak a férfi körül nők, hogyne lettek volna. A munkahelyén sok-sok gyönyörű és kívánatos fiatal nő volt, mindenféle beosztásban, többek között a saját főnöke is, az osztályvezetője is nő volt, magas, dekoratív, festett vörös hajú, telt keblű, negyven év körüli nő, aki a melleit szívesen mutogatta, már amennyit illendő mutogatni, vagyis feszülő ruhájának mély dekoltázsa olykor egészen komoly bepillantást engedélyezett. És ott volt a férfi titkárnője is, hiszen vezető beosztású fejlesztőmérnökként titkárnője is volt a férfinak, a huszonéves Mancika, aki nyári napokon eszméletlen miniszoknyában jött dolgozni, és ahogy leült, még a picike tangabugyiját is látni lehetett néha-néha, és a férfiban ilyenkor a kívánás nagyon is ágaskodott, mert ő valójában szerette a nőket, nem volt meleg egyáltalában, nagyon is sokat álmodozott a szerelmi együttlétről, csak éppen – ahogy arról már szóltunk – félt, mindentől félt, de főleg és elsősorban is attól, hogy az esetleges kezdeményezése eredménytelen leend, vagy hogy megszólják mások, kibeszélik, hogy ő éppen mit is akar.
Rá se mert nézni Mancika feszes combjára, miniszoknyájára és az alatta megbúvó falatnyi tangabugyira, tüntetően elfordította a tekintetét, nehogy valamiféle félreértés legyen, és ezt, az elfordított tekintetet, a titkárnője kissé durcásan vette tudomásul, ez tény.
És voltak még ott, a nagyvállalatnál mindenféle vonzó, fiatal és kevésbé fiatal nők, sok-sok csinos nő, rövid hajúak és hosszú hajúak, kis mellűek és nagy mellűek, kövérek és soványak, kedvesek és mosolygósak, jókedvűek vagy éppen rosszkedvűek. Meghívni valamelyiket egy kávéra olyan egyszerű lett volna, elbeszélgetni kicsinkét, és – ha a helyzet úgy hozza – akár vacsorára is meginvitálni, látszólag mindez kivitelezhetőnek tűnhetett.
Tűnhetett volna.
A vágy, a női társaság iránti csillapíthatatlan szomjúság jelen volt a férfiban, nagyon is jelen volt, úgyhogy néha majd eszét vesztette ettől a vágyakozástól, de ott volt a szorongás is, ami érzésként erősebbnek bizonyult a vágynál. A szorongás, hogy ő valamiféle „bűnt” követ el azáltal, ha valamelyik – bármilyen távoli – kolléganőjét mintegy „kávézni” hívja.
A szorongás, a bűn érzése – többek között – azon a napon is ott vibrált a férfiban, amikor is a már említett osztályvezető főnöke személyes megbeszélésre hívta az irodájába, és a megbeszélésen a férfi újból és újból a főnöknő mély dekoltázsába pillantott. Történt, hogy a nevezetes osztályvezető előrehajolt, mert egy meglehetősen vastag dossziét akart átadni a férfinak, és ekkor, ebben a pillanatban, a vastag dosszié átadásának a pillanatában a dekoltázsa szinte megnyílt, és a férfi láthatta, hogy a főnöknő nem visel melltartót, sőt, látta azt is – egy pillanat volt az egész –, hogy a feszes ruha az előrehajlás következtében kissé leválik a testről, és a főnöknő melle szinte teljes egészében ott gömbölyödik a szeme előtt, sőt, a mellbimbó is ott ágaskodik gyönyörűen, ahogy beborítja a mellcsúcsot, és a férfi meggyőződhetett arról a bepillantás által, hogy mindez valóban szép, miképpen szép az, ahogy mondani szokták, ami érdek nélkül tetszik.
Ám a főnöknő észrevette a férfi kikerekedett pillantásának ívét, nevezetesen, hogy a férfi az ő mellét bámulja, és kissé szigorúan, bár egyszersmind kedvesen is azt mondta:
– Béla, maga itt megmetooz engem a tekintetével. Különben is, mindenki azt mondja, hogy magát nem érdeklik a nők. Hogy van ez?
A férfiban a metoo kifejezés – ha lehet – tovább növelte a félelmet. Kihasználva azt a lélektani pillanatot, hogy a megbeszélés nagyjából véget is ért a dosszié átadásával, valami olyasmit dadogott, hogy „elnézést, magam sem tudom, mi történt velem”, és szinte kirohant az osztályvezető irodájából.
Ha valamitől rettenetesen félt a férfi, még az átlagnál is rettenetesebben, az éppen a metoo szó elhangzása volt. Oly sokat hallott erről a különös fogalomról, és oly sokat olvasott róla, hogy szinte látta magamagát, ahogy rendőrök vezetik el munkatársai megvető pillantásától kísérve.
„Óvatosabbnak kell lennem, még a végén feljelent zaklatásért”, gondolta a szobájába térve a férfi. Általában is ijesztő volt a számára annak a lehetősége, hogy valamiféle panasz érkezik titokban a nagyvállalat vezetéséhez, és ő nem tud a panasz vagy ne adj’ isten a feljelentés ellen védekezni, és behívatják és kirúgják, annak ellenére, hogy ő megbecsült fejlesztőmérnök, és sokra értékelik a kreativitását, a munkáját. Félt nagyon a férfi a munkahelyi problémáktól, a fizetésére igencsak szüksége volt, anyagi tartaléka semmi, ezért is a jövőt bizonytalannak, szorongatónak érezte.
Ám ez a látogatás a főnöknőnél nem maradt ennyiben.
Az osztályvezető asszony, aki szeretett kutakodni munkatársai életében, úgy érezte, meg kell tudnia többet is a beosztottjáról, akit mindenki melegnek tart a vállalatnál, de aki úgy megbámulta az ő dekoltázsát. Valljuk be, hízelgett is ez az osztályvezető asszonynak, és enyhe izgalmat is érzett, különben is híres volt arról, hogy szereti a férfiakat, és a férfi pillantása, ahogy a mellét megbámulta, nos, ez nem hagyta hidegen.
Másnap az osztályvezető ismét hívatta a férfit, mondván, hogy az egyik fejlesztés apró hiányosságait átbeszéljék.
A férfi, ahogy belépett a főnöke irodájába, meglepődve konstatálta, hogy az osztályvezető asszony nem az íróasztal mögött foglalt helyet, ahogy ezt mindig is tette korábban, hanem egy kis dohányzóasztalnál, az egyik öblösen terpeszkedő karosszékben, amely karosszék mélyen szívta magába a benne elhelyezkedőt, jelen esetben a főnök asszonyt, úgy, hogy annak térde magasabban volt, mint a teste súlypontja, vagyis a feneke, és a nagyon rövid szoknyába így, mintegy felülről, srévizavé, meglehetősen könnyen bepillanthatott az, aki be akart pillantani.
A főnöknő látszólag tartózkodó volt. Diszkréten takarta rövidke szoknyáját valami nagy méretű irattartó mappával, így a férfi legfeljebb csak elképzelhette azt, hogy adott esetben mi mindent láthatna meg a szoknya alatt.
Nyári délután, az irodában működik a légkondicionálás.
Az évszaknak megfelelően a férfin könnyű, világos vászonnadrág. A légkondicionálás arra jó, hogy ne fulladjanak meg a melegtől, a kinti, délutáni napsütés pedig, amely az iroda ablakán át zavartalanul tolakodik be a bent ülők nem kis bosszúságára, megakadályozza, hogy elfelejtsük, nyár van, a kánikula rettenetes odakint. A nap tehát élesen sütött be, és a fénye éppen a már említett és diszkréciót is szolgáló irattartóra esett.
A férfi, aki mindentől félt, megbűvölten nézte mindezt. Volt abban a mappában valami nagyon vonzó. Persze, talán csak azért, mert ráesett a fény.
– Ezek a jövőre vonatkozó legfontosabb iratok – mondta a főnöke. Az iratokat tartó kezének vörösre festett körmei szinte elvakították a férfit.
– Itt vannak, vegye el – szólt a nő. – A maga dolga lesz a megfogalmazott ütemterv betartatása a kollégákkal – mondta, és a férfinak nyújtotta az iratokat tartalmazó mappát.
A férfi, aki mindentől félt, átvette azt, belelapozott. Melege volt, a légkondicionálás ellenére sem volt valami sok levegő ott, az irodában. Érezte, hogy izzadni kezd. Általában is könnyen megizzadt. Különösen, ha ideges volt valamitől.
Ahogy felnézett a papírokból, a tekintete először a főnöke tekintetével találkozott. Aztán megpillantotta azt, amit eddig a mappa eltakart.
Mintegy felülről látott be a mélyen a karosszékbe süppedő nő szoknyája alá. A kissé megnyílt combok közé még az ablakon át bevilágító napsugarak is belopták magukat.
A főnökén nem volt bugyi.
A borotvált női nemi szerv széles nagyajkai csupaszon, kissé elnyílva néztek farkasszemet a férfi döbbent tekintetével, aki képtelen volt megszólalni. Érezte, hogy a homloka közepén megindul a szokásos kis verejtékpatak, amely ilyenkor, ha izzad, mindig az orrnyergen végighaladva lassan, cseppenként hullik alá, rá épp az ingére, nadrágjára.
Aztán a másodperc egyetlen töredékéig arra gondolt, miközben bámulta mindazt, amit látott, hogyha bátrabb volna, és merne kezdeményezni, akkor talán másképpen lehetne a jövőben minden, és az egész élete végre alapjaiban megváltozhatna.
Vissza a tetejére