Egyszer minden jó lesz
Azt mondták neki, hogy egyszer minden jó lesz.
Ezt még a szülei mondták. Valamikor, nagyon régen.
Talán nyolcvan évvel ezelőtt. Akkor tízéves volt éppen.
Akkoriban azt gondolta, hogy majd híres lesz. És emiatt sokan fogják szeretni. Híres lesz, olyan, akire tisztelettel néznek az emberek. Akkoriban még szeretett volna híres lenni. Valamit elérni. Valamit létrehozni.
Most csak a napokat szeretné túlélni. Még csinálja a feladatait. Felkel minden reggel, teát főz, reggelizik, mert tudja, hogy ezt kell tennie. Aztán sétálni megy.
Sétálni még szeret. Legalábbis azt gondolja, hogy szeret.
Pedig csak azért csinálja, mert nem akar meghalni. Mert nagyon fél a haláltól.
Kilencvenéves. Kilencvenéves öregasszony. Néha magamagát is öregasszonynak nevezi. De nem tudja elviselni, ha valaki nyíltan a szemébe mondja, hogy ő öreg. Hogy ő öregasszony. Azt nem tudja elviselni.
Egyébként pedig soha nem gondolta volna, hogy valaha is elmondhatja magáról, hogy ő kilencvenéves. Nem is remélte. Meg nem is nagyon akarta. Akkor. Amikor még fiatal volt.
Reggel van. Kimegy a konyhába, hogy csináljon magának reggelit. Zabpehely, gluténmentes, valamint corn flakes, mindez narancslében. Valaki azt mondta, hogy ilyet még nem látott. Narancslében zabpehely. Hogy ez az ő specialitása. Így mondta az a valaki. Hogy ez különleges.
Akkor, amikor még jött hozzá az a valaki.
Amikor még egyáltalán jött hozzá valaki.
Teát is, kávét is iszik.
És persze beveszi a gyógyszereit. A vérnyomáscsökkentőt, elsősorban, meg a vitaminokat, vasat, magnéziumot, B-vitaminokat (B1, B6, B12), beveszi a Q10 tablettát, azt mondják, az jó a szívnek, meg egy kis D-vitamint is, így télvíz idején az is nagyon fontos. Már túl van a reggeli vérnyomásmérésen, ma reggel minden rendben van, 109/62, vagyis alacsony, a pulzusszám 59. Folytatódik az élet, reggeli után mehet sétálni, vagy beszélgethet a szomszédokkal.
A szépen összehajtogatott ruháját kiveszi a szekrényből, hosszú, fekete ruha, szereti a fekete színt, olyan, mintha gyászolna, úgy érzi, illik az egyéniségéhez, meg a világot is maga körül olyannak értékeli, amihez a feketevaló a leginkább, mellé piros sál és sapka, valamint kabát. Meleg kabát, nem akar megfázni. Nincs kint hideg, de akkor is. Vigyázni kell. Az ő korában.
A cipő felvétele nem olyan nagyon egyszerű. Egyedül van, kilencvenéves, lehajolni nehezen tud. Van egy cipzáros fekete csizmája, azt szereti úgy igazán, abban indul el minden reggel.
Ahogy kilép a társasház ajtaján az utcára, először a kutyás nővel találkozik. A kutyás nő meg a spánielje mindig percre pontosan ilyenkor mennek a házuk előtt. Fél 10-kor, reggel, egészen pontosan 9 óra 29 perckor. Az öregasszony, aki magamagát olykor öregasszonynak nevezi, az órájára néz. Van a csuklóján egy „okosóra”. Ha baj van, akkor jelez az ügyeleten. De az időt is mutatja. Digitális, azt mondta az orvos, amikor feltette az öregasszony csuklójára a rendelőben. Digitális óra. Ha ezt felteszi, Karolina néni, akkor tudjuk, hogy ha például elesik, vagy ha valami egyéb baj van, mert az óra jelez. És rögtön megy is a mentő. Úgy bizony, Karolina néni!
Így beszélt az orvos. Nem szerette különösebben ezt az orvost, meg azt sem szerette, ha Karolina néninek szólítják. Soha nem szerette a nevét. Gyerekkorában sem. De így, ebben a formában különösen utálta. Akkor már inkább Karola. Legyen Karola, ha lehet. És semmi néni. Akkor már inkább „mama”. Igen, legyen mama. Karola mama. Az arra emlékezteti, hogy vannak neki gyerekei, meg unokái is vannak. Igaz, hogy nem nagyon tud róluk semmit, de nem baj. Akkor is vannak, valahol a világban. Külföldön. Azt mondta az egyik unokája, amikor utoljára látta, hogy mivel nem tudnak gyakran jönni, ezért messengeren kellene tartani a kapcsolatot. Meg skype-on. És ahhoz nem kell más, csak számítógép. Ezt mondta az egyik unokája.
Aztán mégsem lett számítógépe. Minek? Nem is tudná még bekapcsolni sem.
Kilép a társasház ajtaján, fogadja a kutyás nő köszönését. Elindul az erdő felé. Van a társasház közelében egy erdő. Itt a városnak ezen a részén, a várost körbeölelő dombok és hegyek lábánál már igazi, sűrű erdők vannak. Az erdő felnyúlik a hegyre, természetvédelmi terület, hirdeti a turistaút elején egy tábla, ami ott van, egészen közel az öregasszony által lakott társasházhoz. Az erdőben néha még vaddisznók is feltűnnek. Vaddisznók meg őzek. Az öregasszony azt szokta mondani, hogy mindegyikkel jóban van. Ismerem az összes állatot itt a közelben. Szelídek ezek mind. Még a vaddisznók is, ezt szokta mondani. A szomszédoknak is ezt szokta mondani, ha kérdezik, hogy nem fél-e egyedül ott az erdőben. Hogy nem fél-e attól, hogy rosszul lesz, vagy valami ilyesmi.
A kutyás nő már elment. Most szembejön majd a sportman. Aki kocog. Kék, zizegős melegítő van rajta. Mindig éppen akkor kocog szembe a sportman, amikor ő az erdő szélére ér. Ilyenkor szertartásosan üdvözlik egymást, ő meghajol, a sportman pedig magasra emeli a kezét, úgy int neki, mintha valami híresség lenne, akit nagy mozdulatokkal kell üdvözölnie.
Amikor a sportman elfut mellette, éppen akkor lép be az erdőbe. A kis ösvény a sűrű bozótos felé vezeti, oda, ahol a vaddisznókkal szokott találkozni. Ritkán találkozik a vaddisznókkal, igazából ez még csak kétszer fordult elő vele. Egyszer azon a tavaszi napon, amikor megtudta, hogy dédnagymama lett. Aznap született meg a dédunokája, és erre a hírre muszáj volt kicsit sétálni menni az erdőbe. Emlékszik, felhívta őt az unokája, a Zoli, hogy megvan a baba. És hogy örüljön, mert már dédinek hívják majd ezentúl. Azon a napon elsétált az erdőbe, be a szokott ösvényre, és a bozótosnál egyszerre két vaddisznó is megjelent. Ijesztően nagy vaddisznók. Nem tudott ilyesmit megítélni, de úgy gondolta, hogy azok a vaddisznók, szóval, azok mázsásak is lehettek. Kissé megálltak vele, az öregasszonnyal szemközt, nézték, álltak, megint nézték, aztán hangos röfögéssel odébb mentek.
Az öregasszony nem ijedt meg ettől. Semmi ilyesmitől nem ijedt meg. Mindig azt mondta, hogy az állatok senkit nem bántanak feleslegesen. Mivel ő, az öregasszony sem bánt senki, ezért nincs oka félelemre. Semmi oka.
Az erdőben, a megszokott ösvényen, ahol sétálni szokott, megtesz vagy két kilométert. Nem kevés. Két kilométer az erdőben, keskeny kis ösvényen, egyedül. Kilencvenéves. Bármikor rosszul lehet. Ha elájul, nem találja meg senki.
A célja a nagy fa elérése. Pontosabban annak a sziklának a megpillantása, amely előtt ott áll a nagy fa. Nem, a szikláig soha nem megy el. Tudja, hogy a szikla alatt mély völgy kezdődik, és azt is tudja, hogy a völgyben, ha a szikláról beleesne, még nyughelye is lenne – a sűrű aljnövényzet meg a falevelek gyorsan elrejtenék. De nem vágyik semmi ilyesmire. Mert még élni akar.
Ezért csak a nagy fáig megy el. A nagy platánfáig. Hogy hogyan került ide, ebbe az alapvetően tölgyfákkal sűrűn benőtt erdőbe egy platán, azt nem tudja az öregasszony. Csak azt tudja, hogy ekkora platánfát ritkán látni. Hárman sem érnék körbe a törzsét, olyan vastag. És végeláthatatlanul nyúlik a magasba.
Ahogy szokott, megáll a platánfa előtt. Felnéz rá. Aztán felnéz egészen az égig. Vagyis oda, ahol az égboltot sejti. Kicsit imádkozik. Nem nagyon, csak kicsit. Csak annyit mond, hogy „köszönöm, Uram, hogy segítesz, Uram, segíts minket továbbra is”. Ennyit mond, azt is inkább csak magában. Hogy a „minket” alatt mit ért, azt talán ő sem tudja pontosan. Talán a fiát meg saját magát. A fiát, akit évek óta nem látott. Akit nem látott vagy tíz éve.
Aztán megsimogatja a fát. Háromszor simogatja meg, szeretettel. Érzi a fa kérgét a tenyere alatt. Jólesik a kéreg érdessége.
Miután megsimogatta a fát, visszafordul. Elindul újra az ösvényen. Visszafelé. Ilyenkor már sokkal nyugodtabb. Megvolt a napi penzum. Teljesítette azt, amit teljesítenie kellett. És imádkozott is. Most már minden jó lesz.
Amikor kiér az erdőből, akkor jön szembe a postás. Borotvált arcú, kopasz, hatvan év körüli férfi. Nagy, barna táska lóg a vállán. Abban hozza a küldeményeket.
– Jó napot, Karolina néni! – mondja a postás, és szalutál hozzá. Az öregasszony csak biccent. Nem szereti, ha így szólítják. Akkor inkább már Karola mama, ez jobban tetszene neki.
A lakása bejárati ajtajánál sokáig matat. Nehezen teszi be a kulcsot a zárba. Ez minden esetben gond. De aztán mégis sikerül.
A fiára gondol, akit évek óta nem látott. Aki fontos tisztséget tölt be valamilyen fontos intézménynél. Az öregasszony nem tudja pontosan, hogy hol. Fontos helyen, az biztos.
Aztán arra is gondol, hogy neki még gyerekkorában azt mondták, egyszer majd minden jó lesz. És hogy akkoriban azt is gondolta, majd híres lesz egyszer. És emiatt sokan fogják szeretni. Híres lesz, olyan, akire tisztelettel néznek az emberek. Gyerekkorában még szeretett volna híres lenni. Valamit elérni. Valamit létrehozni.
Most már csak a napokat szeretné túlélni. Ezeket a látszólag üres napokat. Túlélni mindent, és nap mint nap megcsinálni mindazokat a feladatait, amelyek a túléléshez elengedhetetlenül szükségesek.
Vissza a tetejére