Hogy tudtam szaladni valaha!, szemben a széllel!,

nekifeszítve a szélnek, kifeszítve a mellkasomat,

mellkasomat a levegőégnek feszítve mondogattam,

suttogtam magamban, magamban mondtam, hogy

nem tudtok legyőzni, soha nem tudtok legyőzni engem,

s megpirosodott akkor az arcom, ebben a nagy-nagy

küzdelemben, az arcom megvidámodott, hála a szélnek,

meg aztán úgy is éreztem, örökké élek, mindig lesz

mindenféle élet körülöttem, és mindig lesz idő, azt

hittem, soha nem lesz semmi időn kívüli korszak,

jó volt, emlékszem, jó volt csatázni a széllel, háborút

vívni mintegy, na, lássuk, ki az erősebb, mondtam

akkor, suttogtam magamban, és elszántan, szemben

a széllel, szaladtam előre ---

                                          ma már csak ritkán jön el

ilyesmi pillanat, mondhatnám, sohasem, inkább csak

szorongás van bennem, félelem, ahogy múlik az idő,

valami megfoghatatlan rossz, pedig jó lenne futni,

szemben a széllel, pazarolva a perceket, nagy-nagy

lélegzetekkel rohanni valami ellen és valamiért,

vagy éppen csak kicsi víz mellé guggolni, hideg

és vak tócsára ócska papírból hajót ereszteni, amely

lepkeként libeg, igen, talán ha egyszer még újra

ott lehetnék, dacolva a széllel, valami tócsa mellett

akár, még futnom sem kellene --- részeg hajósként

részeg hajóra ha szállnék, ismét, tudom, mindent, és

másképpen is mindent, okosabban és lassabban is, hogy

ne múljon az idő, s ne álljon el a szél soha, sohasem.