Örökös otthonkeresésben
(Ferdinandy Györgyről)Azt hiszem, mindig irigyeltem. És csodálkoztam is mindig, amikor szó esett róla, róla, az emigrációból hazatért magyar íróról, Ferdinandy Györgyről. Nem értettem, őszintén nem értettem, mit keres itt.
Mit keres itt, itthon, Magyarországon.
Nagy-nagy „törésekre” gyanakszom. Magánéleti törésekre elsősorban, családi ügyekre, „nőügyekre”, bár a „gyanakvás” nem jó szó, hiszen Ferdinandy semmiképpen sem „gyanúsítható”.
Vegye tehát úgy ennek a dolgozatnak az Olvasója, hogy mindez csak szójáték, valamiféle szófordulat ez az egész.
Irigykedésem magyarázatot keres, magyarázatot keresett mindig is. Hogyan lehet, hogy ez a kalandos életű író végül itthon köt ki, és hogyan lehet, hogy aztán mégsem itthon? Hogyan lehet, hogy hazajött? Hogyan lehet, hogy az élete úgy alakult, hogy mégis idegen földön halt meg. És: mi ez? Szüntelen helykeresés?
Nem tudom azt sem, hogyan is csinálta. Abban biztos vagyok, példakép is lehet, írókurzusra járó tanítványaimnak mindenképpen, illetve mindannyiunknak az. Mert Ferdinandy György azon kevés kortársunk közé tartozik, aki hamarabb lett ismert francia nyelvű szerző, mint magyar. És ismét a csodálkozás. Mert amikor erről mesélt, mindig újra meglepődtem, és elgondolkodtam. Miért hagyott ott egy ilyen lehetőséget? Franciaországban francia nyelven publikálni, sőt díjakat szerezni, a francia írótársadalom tagjává válni, ez mindenképpen kivételezett helyzet. Keveseknek adatik.
Mint tudjuk, Ferdinandy első szépprózai munkái francia nyelven, belga napilapokban jelentek meg, utána pedig 1960-ban kiadták az első francia nyelvű novelláskötetét: Sziget a víz alatt (L'île sous l'eau). Ennek a könyvnek a sikere után a legjobb francia kiadók egyikével, a Denoëllel kötött szerződést, és 1964-ben Az év egyetlen napja (Le seul jour de l'année) című elbeszéléskötetéért kiemelten rangos francia irodalmi kitüntetéssel, Saint-Exupéry-díjjal ismerték el. Ez elképesztően jelentős kezdés a fiatal magyar emigránstól. Francia íróként komoly nemzetközi pályafutás állhatott volna előtte.
Példák és ellenpéldák sorakozhatnak itt. Olyan szerzőkről beszélhetünk, akik szintén nemzetközi írói pályát futottak be azáltal, hogy idegen nyelven, vagyis nem az anyanyelvükön írtak, és lettek elismertek. Talán az utóbbi évtizedek legfontosabb példája Kristóf Ágota, akit Agota Kristofként mint francia szerzőt ismerünk, és aki, ezt túlzás nélkül állíthatjuk, világhírű lett. Kevesen tudják róla a japán vagy a koreai olvasói közül, hogy eredetileg magyar származású. Kristóf Ágota tehát olyan példa, amivé Ferdinandy is válhatott volna. Sikeres franciaországi indulása legalábbis ennek a lehetőségét vetítette akkoriban előre.
Íróként nem anyanyelven írni – persze – folytonos kihívás, és érzelmileg sem egyszerű feladat. Ugyanakkor Agota Kristof mellett számos nemzetközi példa van arra, hogy ez nem lehetetlen, és nagyon jelentős eredményeket érhet el az a szerző is, aki nem az anyanyelvén ír. Magyar elődöt is említhetünk. Arthur Koestler, született: Kestler Artur személyében, de beszélhetünk az eredetileg román Tristan Tzara vagy éppen Eugène Ionesco munkásságáról is. És ilyen szempontból is emlékezzünk meg Samuel Beckettről vagy a pályája második felében franciául író Milan Kunderáról.
Ferdinandy, az első két francia nyelvű prózakötete ezt sejteti, lehetett volna nemzetközileg jegyzett író. Nem lett az, ez veszteség neki, ugyanakkor nyereség is, a magyar irodalom, a magyar nyelvű irodalom nyeresége, hogy végül „csak” magyar író lett.
Azzal kezdtem, hogy valamiféle ,,törésekre” gyanakszom. Azért a ,,gyanakvás”, mert fura a kronológia: 1964-ben megkapja a Saint-Exupéry-díjat, és még abban az évben elhagyja Franciaországot. Puerto Ricóba költözik, hogy az ottani egyetemen irodalmat tanítson, ráadásul spanyol nyelven. Nem tudom pontosan a hátteret, de nyilván egzisztenciális okok is szerepet játszhattak ebben a váltásban. Elköltözik a távoli Puerto Ricóba, és ezzel elköszön a francia irodalmi karriertől is. Az emigráns írói létet választja, egy évvel a költözése után már magyar nyelvű kötetet ad ki, méghozzá Németországban, Münchenben.
Kalandos életút, kétségtelenül. Már addig is kalandos, a hatvanas évek közepéig. És a folytatás még inkább az. Ferdinandy Györgyről nyugodtan elmondhatjuk, hogy minimum három országban volt „otthon”, de inkább négyben. Magyarországon, természetesen, meg Puerto Ricóban, hiszen ott élt, felesége is ott volt, és Franciaországban, ahol tagja lett a Francia Írószövetségnek. Valamint az Egyesült Államokban, Miamiban, Floridában, ahol elhunyt, és ahol a gyermeke élt, illetve él jelenleg is. Ez nagyjából négy ország, és csak azért mondom háromnak, mert Puerto Rico – hivatalos megnevezés szerint – „szigetország”, de egyben az Egyesült Államok „társult állama” is, nem tagállami jogkörrel.
Mondhatjuk úgy, hogy Ferdinandy nagy utazó, igazi világpolgár. Aki sok nyelven beszél, és több nyelven ír. És mondhatjuk úgy is, nyugtalan lélek, aki nem találja a helyét.
Magam a 90-es években kerültem kapcsolatba vele, őrzök tőle leveleket, ezeket a távoli Puerto Ricóból küldte. Nagy, „ákombákom” betűk, kézzel írott üzenetek, ma már ritka az ilyen az e-mailek, messengerek korszakában. Levelezésünknek két apropója volt. Egyrészt egy kis füzetben megjelentette néhány spanyolra fordított versemet, másrészt azzal biztatott, látogassam meg Puerto Ricóban. Azt írta, csak az útiköltséget kell fizetnem, az ott-tartózkodásom őt terheli, vagyis örömmel vendégül lát.
1998-ban jártam először az Egyesült Államokban. Köszönöm sokaknak, hogy meghívást kaptam Iowába, az International Writing Programra. Az ottani három hónap kétségtelenül megváltoztatta az életemet. Amikor Iowában voltam, akkor ért utol Ferdinandy levele, amelyben hív, hogy menjek, látogassam meg, vár engem a távoli Puerto Ricó-i otthonában. Először igent mondtam, írtam, jövök, megoldom. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Puerto Rico nagyon messze van Iowától, de ez ott, az Államokban nem tűnt tragikusnak. Annál is inkább kivitelezhető volt, mert az íróprogram alatt mindannyian kaptunk arra lehetőséget, hogy az Államokon belül oda utazunk, ahova akarunk. Úgy emlékszem, hogy mintegy tíz nap „szabadság” járt, és még az útiköltséget is fizették, ha jeleztük, hova is vágyakozunk.
Aztán mégis lemondtam a Puerto Ricó-i utazást. Nagyon bonyolultnak tűnt, nyolcórás repülőút lett volna, és az sem volt egyértelmű, hogy elhagyom-e az Egyesült Államokat, avagy nem? Mivel Puerto Ricónak sajátos státusza van, nem az Egyesült Államok tagállama, hanem „külterület”, ezért hivatalosan elhagytam volna az USA-t. Ezt nem akartam kockáztatni, féltem attól, nem engednek majd vissza. Helyette New Yorkba és utána San Franciscóba utaztam. Ez a két város, akkor, jobban érdekelt.
A Puerto Ricó-i találkozás tehát elmaradt. Budapesten viszont sok időt eltöltöttünk egymás társaságában, járt nálam is, a Donáti utcai otthonomban, és mesélt, látszólag sokat, mégis, a lényeget, a költözései miértjét nem tudtam meg. Mert alapvetően zárkózott személyiség volt. Ugyanakkor a betegségeiről is mesélt, a csuklóján folyamatosan ott volt egy karszalag, amelyen az orvosa neve szerepelt, telefonszáma, és maga a betegség, legalábbis Ferdinandy elmondása szerint. Láttam a legendás karszalagot, de elolvasni a rajta levő információkat nem állt módomban.
Ferdinandy végül elérte azt, amit kevés emigrációba kényszerült magyar író tudott elérni. Itthon is elismerték, díjakat kapott, integrálódni tudott a hazai irodalmi életbe. A nagyon is köldöknéző magyar irodalom többre értékeli a személyes viszonyrendszereket, mint a teljesítményt, és úgy tűnik, külföldre szakadt íróinknak éppen ez a legfájóbb: mind az olvasók, mind a szakma elsősorban a hazai jelenlétet értékeli, nagyon nehezen törik át az emigráció üvegkupoláját azok a szerzők, akik éveket töltöttek idegen földön.
Ferdinandynak sikerült.
Ha a 2018-ban megjelent Vadnyugati origó című elbeszéléskötetét nézzük, magának a szerzőnek a folytonos útkeresésével találkozunk. És valóban: ez jellemezte igazán Ferdinandy Györgyöt. A szüntelen és bizonytalan útkeresés. A számkivetettség, a háború, 56 élménye és csalódása, a vágyakozás valamiféle „haza” iránt, és a csalódása a hazában is. És magam is mindig ezt érzékeltem benne. Hogy hontalan világpolgár. Irigyeltem őt, illetve sajnáltam is ezért.
Beszélgetéseinkből azt szűrtem le, hogy nagyon is pontosan látja maga körül a világot, és nagyon is pontosan tudja helyünket ebben a mai Európában. A helyünket, amit mi jelölünk ki saját magunkat, sokszor külső körülményekre is hivatkozva. Ferdinandy megkötötte a maga kompromisszumait a magyar valósággal, a hazai irodalmi élettel, de mégis hű maradt a választott mindennapjaihoz. Itthoni magánéleti kapcsolatai nem tudták felülírni a Puerto Ricó-i házasságát, és azt sem, hogy végül is ragaszkodott a választott életéhez, ragaszkodott a családjához. Magyar író lett, ahelyett hogy francia vagy akár spanyol íróvá lett volna, és aztán magyar íróként halt meg – Floridában.
Az elmúlt majdnem fél évszázad alatt számos egykor emigrációba kényszerült, onnan hazatért és helyét nem lelő magyar írót ismertem meg, akik ma már nincsenek közöttünk. Papp Tibor, Kristóf Ágota, András Sándor, Vitéz György, Baránszky László, Bujdosó Alpár, Ferdinandy György, sorolhatnám még a neveket. Emlékezetes találkozások, emlékezetes beszélgetések. Látom magam előtt Ferdinandy széles mosolyát, örökké élénk szemeit, orcájának sajátos bíborpirosságát. Erre az utóbbira, hogy „piros az arca”, egyszer azt mondta, hogy ezt a „magas vérnyomás okozza”. Biztosan mondhatom, nem, ez nem igaz. Az élet szeretetének köszönhette ezt is.
Ferdinandy keresi a helyét, keresi azt, hol lehet „otthon”, ezt érzem ma is, ezt éreztem mindig is, amikor vele beszélgettem. Örökös otthonkereső. A háború utáni magyar irodalom egyik jelentős elbeszélője. Őrizzük meg így az emlékezetünkben őt is, a munkáit is.
Vissza a tetejére