Benedek Szabolcs

2019/3 - Az első páciens2018/2 - Tizenegyes: Esterházy 2018/1 - Kádár hét napja2018/1 - Kádár hét napja2017/4 - Borbála kihajózott2017/3 - Vannak, de nincsenek szavak2017/2 - Még egy remake2017/1 - Olvasónapló, 2017 tavasza – Haklik Norbert, Bajnai Zsolt, Gabriel García Márquez könyveiről2016/3 - Két remake (Kosztolányi Dezső: Fürdés; Móricz Zsigmond: Tragédia) 2016/1 - A fiumei cápa2015/1 - A kvarcóra hét dallama2014/4 - A kutya elveszett2014/3 - Retrocsoki2014/1 - Retrothriller2013/3 - Focialista forradalom2013/2 - Palacsintaparti2012/4 - Mi lesz akkor a forradalommal?2011/4 - A pozsonyi hajó2011/4 - Hová tűnt Agnes? (St. Pulcher: Jaddersville) 2010/2 - Távkapcsolós futball2010/2 - Boldog békeidők2010/1 - Tiszta hang2009/1 - „Figyelj, Prücsök, ebből leszünk gazdagok”2008/4 - Két kabát2008/3 - Nyugatos szabadkőművesek – szabadkőműves nyugatosok2008/2 - A szolnoki vár2008/1 - A mészáros2007/3 - Olvasónapló, 2007. nyár2006/2 - Víg párizsi napjaim2005/3 - Carpzow tanár úr különszemináriuma2004/4 - A rózsakeresztesek2004/3 - Templomos lovagok2004/1 - Rehabilitáció2003/3 - Olvasónapló, 2003. nyár2003/2 - Petrovics Sándor és egy fantasztikus regény2002/4 - Eutanázia2002/3 - Dokumentumregény2002/2 - Biciklinyereg2002/2 - Olvasónapló, 2002. június-július2001/3-4 - Elbeszélés a szerelemről, melyhez vér tapad2001/1 - Stadionokról2001/1 - A lét elviselhető könnyedsége2000/4 - A galamb2000/4 - A történetmondás határai feszegetve vannak2000/3 - A megtisztulás ideje2000/3 - A megtömött hattyú2000/2 - Kedves Pista,1999/3 - Tizenöt év1999/2 - „Senki se mer szembenézni azzal, milyen a szex...”1999/1 - Boldizsár meglátogat1998/1 - A hely, ahol (Vallomás vagy jegyzet)

A kvarcóra hét dallama

(Egy regény első fejezete)

 

 

Nem sokkal azután, hogy beérünk a városba, a síneken túl, közvetlenül a vasúti felüljáró végződésénél áll az a nagy panelépület. A szalagház kék erkélyekkel. Annak idején úgy neveztük: a kék erkélyes. Lehet, hogy a helyiek ma is így hívják. Egyedül árválkodik a Budapest felől jövő út jobb oldalán, körülötte csupa nálánál kisebb és régebbi épület: salakházakból álló lakónegyed, kicsit arrébb lelakatolt raktárak és elhagyatott üzemcsarnokok. Meg falusias jellegű családi házak, amelyeknek utcára néző ablakain már gyerekkoromban se húzták föl nappal se a redőnyt, a kőkerítéseken pedig soha nem lehetett belátni. Csak a kutyák rázták a láncot, és morogtak veszettül a vaslemezből készült kapuk mögött.

            Arrafelé jártam edzésre. A lakótelepről indultam, a csupa beton paneldzsungelből, és alig pár perc után, mihelyt átkeltem a teherautóktól, kamionoktól és dömperektől zajos főúton, a kék erkélyes mellett továbbhaladva egy másik világban találtam magam. Félve-sietve botorkáltam ezen a környéken. Idegen volt számomra, igyekeztem minél hamarabb magam mögött hagyni. Lesütött szemmel haladtam a megroggyant lábazatú, vakolathiányos családi házak és a düledező gyárépületek között. Az utcák hol macskakövesek voltak, ott állandóan megbotlottam, és nagyon tartottam attól, hogy egyszer kifordul a bokám, hol viszont egyáltalán nem voltak lekövezve, ott meg térdig gázoltam a porban vagy eső után a sárban. A környék néptelen volt, mintha nem is lakott volna arrafelé senki. Ahogy távolodtam a főúttól, egyre kevésbé hallatszott be a zaja, egyre kevesebb autót láttam, embert pedig jószerivel alig. Holott tudtam, hogy ott vannak a félig vagy teljesen leengedett redőnyök mögött – néha hallottam egy-egy rövid és éles kurjantást, amellyel a csaholó kutyákat igyekeztek elhallgattatni – meg a vörös téglás ipari épületekben, ahonnét kihallatszott a kalapács ütemes zuhanása és a fém éles csörgése. Mégse mutatkoztak emberek. Mintha ők is tudták volna, hogy olyan helyen élnek, amely idegen test lett ebben a modernnek mondott, betonból kiöntött városban, mert ez a környék ökölbe szorított kézzel őrzi a múlt egy szeletét, a hajdani vidéki munkásnegyedet, ahol a gyárak és műhelyépületek hézagai között félszegen sorakoznak a minden oldalról zárt családi porták.

            Ezen a helyen áll a város első futballstadionja. Azokban az években, amikor arrafelé mentem edzésre, már nem használták: fából ácsolt, régies formájú lelátója üresen tátongott, legföljebb akkor kezdett el recsegni-ropogni, amikor mögötte, a rendező-pályaudvaron eldübörgött egy-egy tolatást végző mozdony. A futballisták kiköltöztek a folyó másik oldalára, a ligetbe, ahová építettek számukra egy másik stadiont, vasbeton karéjjal és panelelemekből álló klubházzal. Csak a vívócsarnok árválkodott egyedül a sporttelepen, a maga impozáns méreteivel. Mennyezete olyan magasan volt, hogy szemüveg nélkül – márpedig mindig szemüveg nélkül tartózkodtam benne – nem is láttam rendesen, csupán sejtettem, hogy van, ami eltakarja felettünk az eget. Bemelegítésként körbe kellett párszor futnunk, utána csak lihegni bírtunk hosszú perceken át. Fogalmam se volt, hány négyzetméter az alapterülete, de elég sok lehetett: még a területi csapatversenyek alkalmával is, amelyekre pedig eljöttek a szomszéd megyék vívói, maradt üresen néhány pást. Fölteszem, eredetileg szerelőcsarnok lehetett, és a közeli járműjavítóhoz tartozott.

            Mögötte már nem volt más, csak a temető, kicsivel arrébb meg a kórház, ahol anyám dolgozott. Azután az Alföld, a pusztaság, amelyet a város határában ezernyi parcellára szabdaltak a végtelenbe futó sínek.

            Hetente kétszer kellett mennem a vívócsarnokba. Odafelé még világos volt, visszafelé általában már sötét. Ilyenkor gyakran futottam, nem törődvén azzal, hogy a rosszul kivilágított utcákon a macskaköveken eleshetek, és csúnyán megüthetem magam. Ekkorra már a kalapács döngése is elhallgatott, csak a kutyák lármáztak rendületlenül, és én minél hamarébb vissza akartam érni a saját világomba, a lakótelepre, ahol a tömbházakon fényes karácsonyfadíszként világítanak az ablakok, ahol az épületek esténként is ismerős következetességgel visszhangozzák a főúton haladó forgalom dübörgését, ahol sötétedés után farmerdzsekis és csíkos nadrágos fiúk és lányok röhögcsélnek a házak közötti padokon – míg valamelyik házfelügyelő meg nem fenyegeti őket, hogy kihívja a rendőrséget –, ahol a szalagházak között sorakozó boltok és az iskola nagy, vörös tömbje pontosan és egyértelműen jelzik életem sarokpontjait, és ahol mindent ismerek a rosszul lebetonozott járda púpjaitól és repedéseitől kezdve az acélcsövekből készült játszótéri mászókák rozsdafoltjain át a panelépületek réseiben lévő búvóhelyekig.

            Amikor edzésről jövet kiléptem abból a számomra idegen világból, hogy megpihenjek kissé, megálltam a kék erkélyes mellett. A kimerültségtől még lihegve a kivilágított lakótelep felé néztem, és önkéntelenül is mosolyogni kezdtem. Hazaértem. Az ott már az én hazám.

 

Évtizedeken keresztül nem vettem észre, hogy a város határából látni a Mátrát. Nem mindig, csak megfelelő fényviszonyok között, amikor tiszta a levegő, se felhő, se pára nem takarja az égbolt kékjét. A távolság vagy száz kilométer, ám ilyenkor, Pest felől érkezvén, északi irányba nézve homályosan látni a kéklő hegyeket. Évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy észrevegyem. Persze nem csoda, hogy annak idején még tiszta idő esetén se láttam: nem nagyon jártam a város határában, és a lakás falain kívül amúgy se hordtam a szemüvegemet.

            Mostanában ha erre járok, ott szoktam hagyni az autót a kék erkélyes tövében. Lejövök a vasúti felüljáróról, az első lehetséges helyen jobbra fordulok, és közvetlenül az épület mellett leparkolok. Nem föltétlenül azért, mert ott még ingyenes a parkolás, bár elismerem, az is szempont. A legfőbb ok az, hogy miután bezárom az autót, és gyalog nekivágok a városnak, a kék erkélyes mellől indulva pontosan azt az utat tehetem meg, amelyet évtizedekkel azelőtt, edzésről jövet. Még a lépteimet is oly módon szaporázom, ahogyan annak idején.

            Sok évvel ezelőtt elköltöztem a városból, nem sokkal rá a húgom és a szüleim is ezt tették. Nem tervezgettünk soha, érzelmek végképp nem játszottak szerepet benne. Egyszerűen így alakult az életünk. Idegenként érkeztünk a városba, gyökerek nélkül, a sors szeszélye folytán, azért, mert a szüleim itt kaptak munkát az egyetem elvégzése után. És úgy távoztunk, hogy bármily vékonyka gyökeret is eresztettünk volna benne. Az emlékeken kívül nincs más, ami ideköt.

            Az emlékek viszont gúzsba kötnek. Arra késztetnek, hogy időről időre autóba üljek, és egy-egy napra leutazzak a városba, ahol aztán reggeltől estig magányosan bolyongva keresem a múltamat. Mostanra persze kiderült: nem minden kérdésre találok választ, van, ami örökre homályban marad. De ez nem zavar. A lényeget tudom, egyébként meg – ahogy a szemészem szokta mondani – a túl éles látás bántja a szemet.

            Az országos főút már nem vezet át a városon, a rendszerváltás után építettek a pusztába egy elkerülő szakaszt. A kék erkélyes és a József Attila-lakótelep között már nem dübörögnek a teherautók, a kamionok és a dömperek. Az útvonal viszont ugyanaz. Átmegyek a túloldalra, és rögtön a paneldzsungelben találom magam.

 

A lakótelep első háza volt a miénk.

Az utca olyannyira új volt, hogy egy alig pár évvel korábban meghalt miniszterről kapta a nevét. Nem is „utca” volt a neve: noha nyílegyenesen vezet az állomás felé, „körút”-nak keresztelték el. Hat sáv haladt a közepén, mindkét oldalán frissen fölhúzott betonépületek sorakoztak: az iskola, boltok, takarékszövetkezeti fiók, bizományi áruház, kölcsönző, négy-, nyolc- és tízemeletes lakóházak. Majdnem az egész környék ma is csupa-csupa betonépületből áll. Gyerekkoromban mélyen és őszintén sajnáltam azokat, akik velünk ellentétben nem modern panelban, hanem ódon, régies szabású téglaházakban kénytelenek lakni. Amikor ezeknél az osztálytársaimnál jártam, és láttam a számomra túlságosan magasan lévő mennyezetet, a vaskos falakat, a hatalmas ajtókat, a patinás kilincseket, és lépdeltem a csikorgó-recsegő parkettán, egyszerre éreztem sajnálatot irántuk, valamint örömet amiatt, hogy mi nem egy ilyen helyen lakunk.

Nem sokkal azután, hogy a kórházi szolgálati garzonból a lakótelepre költöztünk, a lakásszövetkezet egyik illetékese minden lakásba bekopogott azzal, hogy szombaton délelőtt a József Attila park társadalmi munkában történő kialakítása lesz napirenden, várja a munkás kezeket. Mi több, nem csupán várja, egyenest elvárja az érintett, a parkhoz legközelebb lévő két panelház férfi lakóinak részvételét. Természetesen szükség esetén a hölgyek – pardon, a nők, mi több, az elvtársnők is találnak maguknak feladatot, úgy is mint szendvics- és pogácsakészítés, italvásárlás és -felszolgálás, a munkában (rövid időre) megpihenő férjekkel való társalgás, illetve akár a lehullott ágak és levelek összegereblyézése is szóba jöhet. Italvásárlás alatt magától értetődően csakis alkoholmentes italok beszerzését lehetett érteni.

            Apám melegítőt öltött, lement a földszintre, megkapta a házfelügyelőtől az ásót, majd a többi férjjel együtt fölsorakozott a jószerivel üres placcon, amelyből – legalábbis az én ábrándjaim szerint – délutánra dúsan zöldellő, bújócskázásra és egyéb játékra kiválóan alkalmas, buja park lesz.

            Nem lett. Nemcsak délutánra, később se, mostanra sem.

             A parknak szánt háromszögletű terület egyik sarkában állították föl József Attila mellszobrát. A költő nem a park belseje felé fordult, hanem a tőle pár méterre dübörgő főút forgalmát nézte. Költészetnapi koszorút úgy lehetett a talapzathoz vinni, hogy úttörő-egyenruhában elgyalogoltunk a kitéglázott ösvényen a szoborig, a körülötte lévő keskeny betonon megkerültük, és miközben József Attilával szemben berregtek a buszok és a teherautók, elhelyeztük a tisztelet jelét.

            A helyszín azon a szombat reggelen egyelőre csak József Attilából, néhány járdacsíkból, illetve a közöttük lévő füves területből állt. Egyfolytában apám mellett sertepertéltem: azon ügyködött, hogy pár vékony, csenevész valamit elhelyezzen a földben. Mások a padokat rakták a helyükre, söprögettek, gereblyéztek, területet rendeztek, olyan is volt, aki virágokat ültetett József Attila köré. Ám a park délután is ugyanúgy nézett ki, mint reggel, leszámítva azt, hogy letettek pár padot, illetve a fűből elszórtan hosszú botok álltak ki, amelyek végén gallyacskákat és levelecskéket himbált a kora tavaszi szél. Apám azt mondta, hogy ezek facsemeték, és egy-két éven belül itt egy árnyas, lombos liget lesz.

Teltek az évek, ám a József Attila park mégse lett olyan, amilyennek én elképzeltem. A fák nem lettek sem dúsak, sem nagyok, és mivel meglehetősen hézagosan álltak, az amúgy is gyér lombkoronájuk semmiféle árnyat nem adott. Egészében véve abban a tizenkét évben, amíg a József Attila-lakótelepen laktunk, szomorú volt nap mint nap látni azt a jobb sorsra érdemes, továbbra is kietlen, folyton üres, parknak szánt területet, amelynek József Attila is hátat fordított.

 

Amikor sok év után először vitt az utam vissza a városba, megálltam az épület előtt, és egyszeriben a múltamban találtam magam. A mi házunk és a szomszéd ház közötti, gazzal fölvert területen ezúttal is gyerekek labdáztak és visongtak önfeledten, miközben szüleik kopott melegítőben figyelték őket a bejárat előtti padról. Nézték a gyerekeket, de nem biztos, hogy látták is őket, mivel egymással voltak elfoglalva: köpködték a szotyit, és időnként élesen fölcsattanó kiáltásokkal beszélték meg a ház és a környék legutóbbi történéseit. Még az a betonszürkére mázolt szőnyegporoló is megvolt a házunk előtt, amelyre hajdan csimpaszkodtunk, és amelyen ezúttal is gyerekek lógtak.

Szerettem volna bemenni az épületbe, de úgy sejtettem, ez lehetetlen, hiszen a bejáratot manapság mindenütt elektromos zár védi. Megálltam az üvegajtó előtt, kukucskáltam befelé, amikor mellém penderült egy nyolc-tíz éves copfos, szemüveges kislány, és azt mondta:

            – A piros kapucsengő.

            – Tessék?

            – Azt a kapucsengőt kell megnyomni, amelyik piros – mielőtt bármit szólhattam volna, megnyomta a kaputelefon gombját, majd visszaszaladt a porolóhoz.

            Nem tudom, ki lakott a föltehetően körömlakkal pirosra mázolt kapucsengőhöz tartozó lakásban, ugyanis nem szólt a kaputelefonba senki, ellenben az ajtó berregni kezdett, én pedig bementem.

Beleborzongtam a szélviharként rám törő érzésekbe. A lépcsőházat időközben újrafestették, ám a benne terjengő szag – főzelék és pörkölt gőzének, a fémek nehézkes és a pévécégumiéra emlékeztető kipárolgásának megnevezhetetlen elegye – ugyanaz volt. A neoncsövek is ugyanúgy zörögtek-hunyorogtak a mennyezeten, mint hajdanában, és a lift nyomógombjai valahol az évek során reájuk tapadt réteg alatt ott őrizték az én ujjlenyomatomat is.

Fölmentem az ötödikre, megálltam hajdani lakásunk ajtaja előtt.

Életem legkorábbi biztos emlékei ehhez a lakótelephez, ehhez a házhoz és ehhez a lakáshoz kötődnek. Mindaz, amit itt, ezek között a falak között és e mögött a sötétbarna, összekaristolt ajtó mögött láttam, hallottam, megtapasztaltam és átéltem, máig ható benyomást tettek rám. Itt-tartózkodásunk egybeesett világra eszmélésem éveivel, és az is szimbolikus erővel bír, hogy éppen akkor költöztünk el innét, amikor az államszocializmus véget ért. Nagy Imre és mártírtársai temetésének televíziós közvetítését még itt, a lakótelepen néztem, és már egy másik, frissen épült, háromszintes társasházban laktunk, amikor apám azzal jött haza, hogy meghalt Kádár János.

            Az első lakók között érkeztünk, annak az ötödik emeleti lakásnak mi voltunk az első tulajdonosai. A szüleim határtalanul boldogak voltak: a nyomorúságos kórházi szolgálati garzon után végre egy tágas, fényes, modern lakás, három szobával – helyesebben a szabványos számozás szerint eggyel és két féllel –, teljes összkomforttal, egy dinamikusan fejlődő szocialista nagyváros új, fiatalos lakótelepén. Egyáltalán nem zavarta őket, miért is zavarta volna, akkoriban még jottányit sem számított, hogy a környéken minden csupa panel és beton, az épületek és az utak egyforma szürkék, és hogy a házzal szemben, szinte karnyújtásnyira dübörgött a várost átszelő országos főút, amelynek forgalmát a körút és a József Attila út kereszteződésében rövid időre lámpa állította meg, és amikor az zöldre váltott, az addig duruzsoló teherautók, dömperek és kamionok úgy földübörögtek, hogy beleremegtek az ablakok. Életünk ott töltött tizenkét esztendejét végigkísérte az állandó, monoton motorzaj – meg lehet szokni, noha állítólag az ilyesmi lassú és kíméletlen gyilkosként telepszik rá az ember idegeire.

            Nem sokkal azután költöztünk a lakótelepre, hogy a város születésének 900. évfordulóját ünnepelte. Arra az alkalomra emelték az állomás előtt (így nevezték egyetlen szóval az egymás nyakába épült vasúti és autóbusz-pályaudvart) a jubileumi emlékművet, egy jókora, vaskos betonoszlopot, amelynek egymásra épülő szintjeire a város történelmének fontos eseményeit vésték. Ott voltak rajta a tatárok, a törökök, a kurucok és a labancok, Damjanich tábornok vörös sipkásai, de nem hiányozhattak róla Dózsa parasztjai sem, meg a munkásmozgalom hősei 1919-ből és a háború áldozatai 1945-ből. Hosszú éveken keresztül nap mint nap láttam ezt az emlékművet, elmentem mellette, olykor kavicsokkal vagy hógolyóval dobáltam meg, bújócskáztam a környező bokrokban, játszottam a talapzata köré hintett apró, hófehér kövecskékkel, űrkutatásról, őslényekről és lányokról beszélgettem az osztálytársaimmal a tövében lévő padokon. Viszonyítási pont volt ez az emlékmű: ezt beszéltük meg találkozási helynek, ehhez mértük, hogy ki merre lakik, a szerencsések e körül tudtak szívük választottjával izzadt tenyérrel sétálni, és ide zarándokoltak ki vasárnap délután a kisgyermekes családok, hogy örüljenek csemetéjük első lépéseinek.

            Nem mindenki tudott osztozni a szüleimnek a lakás megszerzése felett érzett boldogságában. Nagyanyám egyik bátyja a világháború forgatagában előbb Ausztriába, onnét az Egyesült Államokba keveredett. Nem sokkal azután látogatott először haza, hogy mi beköltöztünk a József Attila-lakótelepi dobozházba. Anyámék mérhetetlen büszkeséggel mutatták neki a tapéta borította szobákat, a pévécépadlót, a nagyszobai padlószőnyeget, a beépített szekrényeket az előszobában, a fautánzatú műanyag lapokból tákolt konyhaszekrényt, a külön-külön helyiségben lévő vécét és fürdőszobát, az ötödik emeleti panorámát, az acélcsöves játszóteret, a vörös színű betoniskolát, ahová majd én járni fogok, egyszóval mindent, ami az ő szemükben azt bizonyította, hogy ez itt egy lendületesen fejlődő, modern, fiatalos, dinamikus környék.

István bácsi viszont egyáltalán nem látszott lelkesnek. Összehúzott szemmel, gyanakodva nézett körbe-körbe, aztán megkérdezte anyámtól, hogy mi is az ő foglalkozása.

            – Gyerekorvos vagyok – válaszolta anyám némi értetlenséggel a hangjában, hiszen ezt már tudnia kellett István bácsinak. Mint ahogy azt is megbeszélték már, hogy azért költöztünk ebbe a városba, mert az itteni kórházban kapott állást.

            – A férjed pedig mérnök, ugye?

            – Igen. Gépészmérnök. A megyei tanácson dolgozik.

            – A megyei tanács az micsoda?

            Anyám egy pillanatra zavarba jött a helyes definíciót illetően, apám segítette ki:

            – A megye közigazgatási hivatala.

            – Megye? Úgy érted: vármegye?

– Régen vármegye volt, most már megyének hívják.

            – Szóval – vonta le a konklúziót az amerikai nagybácsi –, ti mindketten tanult, diplomás emberek vagytok. Egyikőtök orvos, másiktok az irányításban vesz részt. És örültök ennek a betonerdőnek. Hát, szépen állunk…

            Azt hiszem, anyámék megsértődtek kicsit. Vagy legalábbis nem értették, miről beszél István bácsi. Aki meg őket nem értette. Nem tudhatta, hogy mekkora ugrást és minőségi változást jelent ez az egy plusz két fél szobás lakás az addigi garzonokhoz meg a pesti albérleti és kollégiumi szobákhoz képest. Itt nem kell szorongani, mindennek és mindenkinek lesz helye. Világos, modern, tágas. Ide már egy kistestvér is érkezhet. Közvetlen közelében iskola épült, arrébb óvoda és bölcsőde. Pár percnyi sétára modern, jól fölszerelt boltok sorakoznak, nem beszélve a 900 éves jubileumra átadott vasútállomásról, amelyet egy időben Közép-Európa legmodernebb pályaudvaraként emlegettek. A ház előtt buszmegálló, ahonnét anyám húsz perc alatt a megyei kórházba ér, a vasútállomásnál autóbusz-pályaudvar, ahonnét apám beutazhat belvárosi munkahelyére…

Álltam hajdani lakásunk ajtaja előtt, és az érzések meg az emlékek fátylán keresztül – mintegy varázsütésre – egyszer csak kikristályosodott bennem a szándék, hogy most már tényleg meg kell írnom. Nem halogathatom tovább. És nem az ízek, szagok és a látvány azon elegyéről kell mesélnem, amely fölkelti bennünk, és az érzések szintjéről elmozdulva megfoghatóvá teszi a nosztalgiát. Nem is valami homályos és divatos retroérzésről. Hanem egy bizonyos dologról, ha úgy tetszik, rejtélyről, amely megfejtésre vár, mivel akkoriban magyarázat és következtetések híján eltemettük a nem említendő, elfelejtendő dolgok közé.

Meg akarom írni azt a történetet, amelyben annak idején mindnyájan benne voltunk, nemcsak a lakótelep, hanem az egész város, és amely akkor is különbözött, ma is különbözik a Kádár-Magyarországot meghatározó számtalan egyforma, összemosódó eseménytől és történéstől.

Nem beszéltünk róla, mégse felejtettük el. Csakúgy, mint sok minden mást azok közül, amiket annak idején el akartak velünk feledtetni. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá, és biztos vagyok abban, hogy akik hajdanában benne voltak – jószerivel egy egész város –, azok sem temették el végérvényesen emlékezetük bugyrai között.

Akkor, sok év után újra a hajdani lakásunk ajtaja előtt állva határoztam el, hogy utánajárok, és megírom ezt a történetet. Nemcsak azért, mert a rejtélyeket előbb-utóbb meg kell oldani. Hanem azért is, mert az a történet olyan pillanata volt a mi panelhétköznapjainknak, amikor ideig-óráig fölsejlett az azon túl létező, ismeretlen másik világ.

Ahogy jöttem kifelé, a gyerekek is és a mackóruhás felnőttek is jól megnéztek. Nyilván eszükbe se jutott, hogy nem a piros nyomógombos kaputelefonhoz vezető lakás tulajdonosa okozta arcom kipirosodását.

Vissza a tetejére