Benedek Szabolcs

2019/3 - Az első páciens2018/2 - Tizenegyes: Esterházy 2018/1 - Kádár hét napja2018/1 - Kádár hét napja2017/4 - Borbála kihajózott2017/3 - Vannak, de nincsenek szavak2017/2 - Még egy remake2017/1 - Olvasónapló, 2017 tavasza – Haklik Norbert, Bajnai Zsolt, Gabriel García Márquez könyveiről2016/3 - Két remake (Kosztolányi Dezső: Fürdés; Móricz Zsigmond: Tragédia) 2016/1 - A fiumei cápa2015/1 - A kvarcóra hét dallama2014/4 - A kutya elveszett2014/3 - Retrocsoki2014/1 - Retrothriller2013/3 - Focialista forradalom2013/2 - Palacsintaparti2012/4 - Mi lesz akkor a forradalommal?2011/4 - A pozsonyi hajó2011/4 - Hová tűnt Agnes? (St. Pulcher: Jaddersville) 2010/2 - Távkapcsolós futball2010/2 - Boldog békeidők2010/1 - Tiszta hang2009/1 - „Figyelj, Prücsök, ebből leszünk gazdagok”2008/4 - Két kabát2008/3 - Nyugatos szabadkőművesek – szabadkőműves nyugatosok2008/2 - A szolnoki vár2008/1 - A mészáros2007/3 - Olvasónapló, 2007. nyár2006/2 - Víg párizsi napjaim2005/3 - Carpzow tanár úr különszemináriuma2004/4 - A rózsakeresztesek2004/3 - Templomos lovagok2004/1 - Rehabilitáció2003/3 - Olvasónapló, 2003. nyár2003/2 - Petrovics Sándor és egy fantasztikus regény2002/4 - Eutanázia2002/3 - Dokumentumregény2002/2 - Biciklinyereg2002/2 - Olvasónapló, 2002. június-július2001/3-4 - Elbeszélés a szerelemről, melyhez vér tapad2001/1 - Stadionokról2001/1 - A lét elviselhető könnyedsége2000/4 - A galamb2000/4 - A történetmondás határai feszegetve vannak2000/3 - A megtisztulás ideje2000/3 - A megtömött hattyú2000/2 - Kedves Pista,1999/3 - Tizenöt év1999/2 - „Senki se mer szembenézni azzal, milyen a szex...”1999/1 - Boldizsár meglátogat1998/1 - A hely, ahol (Vallomás vagy jegyzet)

Templomos lovagok

(részlet a Parázsvölgy(1) című regényből)

 

– Én hiszek Istenben – jelentette ki Laura.

– Én is – vágtam rá habozás nélkül. – Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor muszáj hinnie.

Ahogyan az anyja szokott, Laura ugyanúgy nézett rám azokkal a gyönyörű, kutakodó kék szemeivel.

– Hiszek Istenben – folytatta –, de nem vagyok híve egyik vallásnak sem. Szerintem egy vallás sok mindenben meggátolja az embert. Be kell tartani az előírásait, és azt is meghatározza, mit gondoljak egyes dolgokról. Például pár éve mindenképpen keresztény akartam lenni, a barátnőmmel eljártunk egy gyülekezetbe, meghallgattuk, mit mondanak, és igyekeztünk mindent vita nélkül elfogadni. De nem éreztük jól magunkat, olyan volt, mintha megkötötték volna a kezünket. Ha valamin elgondolkoztam, hogy az miért van, az ugrott be, amit a gyülekezet vezetője mondott, hogy Isten akarta, és nekünk ebbe bele kell nyugodnunk. Hát hol van itt a szabad gondolkodás?

– Pedig azt tartják – mondtam –, hogy a hit fölszabadítja az embert. Ha hiszel Istenben, megszűnnek a félelmeid, nem gyötrődsz a halálon meg az élet nagy kérdésein, ellenben az Istenbe vetett hit segítségével átlendülsz a szorongásokon, és fölszabadultan éled a mindennapokat.

Laura ezen elgondolkodott.

– Ez így van – mondta rövid csöndet követően. – Ám én akkor is béklyókat éreztem. Azután megpróbálkoztam a buddhizmussal, ott meg a meditálást találtam fárasztónak.

– Fárasztónak? – nevettem. – Hiszen a meditálás kikapcsol, pihentet.

– Igen, de ha naponta háromszor vagy ötször, nem is emlékszem már, hogy szól a regula, szóval ha naponta többször kell rá időt szakítanod, az azért fárasztó lehet, arról nem is beszélve, hogy nem mindig teheted meg, hogy na, most félrevonulok húsz percre meditálni. Én például ha az egyetemen vagyok mondjuk a déli meditáció idején, akkor mit csináljak? Menjek ki a mosdóba, üljek a vécédeszkára, és mormogjak magam elé?

Megcsóválta a fejét.

Az ágyán ült, törökülésben, a Beatles-poszterrel letakart tejüveg mellett, vakítóan fehér pólóban, fekete farmerban, sportzokniban. Lábainál a szőttestarisznyából könyvek kandikáltak elő; hosszú, egyenes szálú, gesztenyebarna haját féloldalasan a jobb vállára dobta, onnét omlott le a póló alatt domborodó kamaszosan feszes melleire. Állati jól nézett ki. Én vele szemben ültem, a szőnyegen, vaskos párnával a fenekem alatt. Madarak csicseregtek odakünn a kertben, az ablak melletti szekrényre tett CD-lejátszóból a Beatles „Abbey Road” című albuma szólt.

– Szerintem rosszul közelíted meg a kérdést – magyaráztam. – Ezeket nem úgy kellene fölfogni, hogy regulák, kötelességek, meg hogy ezeket kell megcsinálnod, különben anélkül nem lehetsz valamelyik vallás híve. Sosem kötelességről van szó, hanem belső szükségletről. Arról, hogy te belülről érezd, hogy Isten szólít, te pedig kapcsolatba akarsz lépni vele. Ha ezt eléred, onnantól fogva nem tekinted kötelességnek a meditációt.

– Akkor is vannak bizonyos dolgok, amiket egyszerűen nem tudok megcsinálni – vonogatta a vállait Laura. – A barátnőm például krisnás. Nem baktha, szóval nem lett szerzetes, nem költözött be hozzájuk, és nem öltözött át, de a gondolkodásában és a napi életmódjában a Krisna-hit előírásait követi. Vegetáriánus, ám nem eszik se tojást, se hagymát, se gombát. Én ezt nem tudnám megtenni, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy itthon külön koszton legyek. Ha bejelenteném anyámnak, hogy mostantól fogva nem kérek vacsorára rakott krumplit vagy rántott húst, totálisan kiakadna. Nem tehetjük meg, hogy az én kényem-kedvem szerint főzzön, vásároljon, olyanokat együnk, amiket esetleg ő nem is szeret. Persze, eszem ágában sincs krisnás lenni, de van, ami tetszik belőle, arról nem is beszélve, hogy George Harrison is krisnás volt – egy pillanatra elmosolyodott: gyönyörűen tudott mosolyogni. – Ráadásul ezek a vegetariánus kaják drágábbak, mint a normálok, és nekünk nincs annyi pénzünk, hogy meg tudjuk fizetni.

Kényes témára eveztünk. Hiába békült meg a helyzettel, ezzel együtt velem is, Laura továbbra se tudta megérteni, az anyja miből tud fenntartani egy házi cselédet, olyan besegítőt, amilyen én vagyok. Az első néhány találkozásunk meglehetősen szerencsétlenül alakult: bár mosolyogtam rá, és igyekeztem vele kedves lenni, Laura fújolt, prüszkölt, és húzogatta a száját. A feszültség akkor oldódott, amikor vagy két héttel az első találkozás után azzal állt elém, hogy bocsánatot kér, és miközben Bea a kétszárnyú ajtóból mosolyogva bólogatott, elmondta, hogy rosszindulatból vádaskodott, az anyjával megbeszélte a dolgot, és szó sincs olyasmiről, amire ő gondolt. A pénz, a bérezés kérdése azonban továbbra is tisztázatlan maradt, Bea azzal ütötte el a dolgot, hogy nem kérek nagy összeget, hiszen annyira sokat nem segítek, nincs is mit olyan sokat segítenem (ottléteim jelentős részénél Laura nem volt jelen, nem is volt róla mindig tudomása, hogy aznap ott jártam), különben is, ez egy baráti ár, egyikünk sem akarja a másikat kifosztani. Azért néha észrevettem Laurán tanácstalanságfélét, gyanakvást: ha konkrétan nem is hozta föl azt a témát, amellyel első találkozásunkkor nekemesett, azért magában föltehetőleg továbbra sem zárta ki ezt a föltételezést. Időnként láthatóan majdnem kicsúszott a száján a kérdés: „De miért vállalsz te ilyesmit a történészdiplomáddal? Vagy anyám nem tudott volna egy hozzád képest alulképzett pasast kifogni?” Persze, meglett volna mindkettőre a válaszom, egyrészt az, hogy a köztisztviselői bérezés nem igazán magas, másrészt nyilván az édesanyjának sem mindegy, kire bízza a teendőket és milyen társasága van a házimunka közben; mindkét felelet sántít, kezdve ott, hogy ők is hasonló fizetésből éltek, megtámogatva némi gyermektartással, a másik pedig… nos igen, arra nem lehetett sokkal jobbat kitalálni. Azt ellenben én nem mertem Laurától megkérdezni, az anyja korábban is foglalkoztatott-e hozzám hasonlókat, s velük miben és mennyiben mélyült el. Ezt se tőle, se Beától nem kérdeztem meg soha.

Gyönyörű volt Laura, jó volt ránézni, jó volt hallgatni a rekedt hangját, időnként fölcsattanó, valószerűtlenül magas tónusú csilingelő nevetését, azt a kis gödröcskét bámulni az arcán, amely nevetés közben megjelent rajta; figyelni, hogy rázkódik a válla, hogy hullámzik a melle a fehér póló alatt, elábrándozni azon, ahogy magyaráz, ahogy a kezével gesztikulál, ahogy érvel, ahogy tódulnak elő a szép fejecskéjéből az okos szavak… Egyszerűen nem tudtam betelni vele.

Kissé kinyújtottam a bal lábamat, megmozgattam zsibbadó lábfejemet. Laura erre azt kérdezte:

– Miért nem ülsz föl?

– Ülök.

– De úgy értem, ide, az ágyra.

– Szemben akartam ülni veled. Úgy tudunk kényelmesen beszélgetni.

– Ugyan már. Soha nem beszélgettél az iskolában a padtársaddal?

Ez meggyőző érv volt. Egy ugrással mellette termettem, megcsapott parfümjének szédítő illata.

A szőttestarisznyából kikandikáló könyvre böktem:

– Sárosdi. Szeretem az írásait.

Laura kihúzta a könyvet a tarisznyából:

– Most jelent meg. Történelmi regény. A barátnőmtől kaptam kölcsön.

– Jó?

– Jó. Arról szól – magyarázta Laura –, hogy az ember hogyan tud megszabadulni a bűneitől. Akár Isten segítségével, akár a maga erejéből.

– S mi az a vár a címlapon?

– Az nem vár. Mégcsak nem is várrom. Egy udvarház romja a Mátrában, Pásztó mellett, Tar községben. Tar Lőrinc udvarházáé. Ő a főszereplő. Meg Zsigmond király. Tar Lőrinc a király nevében elmegy a Pokolba, hogy megtisztítsa urát a bűneitől.

– Sikerrel jár?

Laura elnevette magát. Szerettem, ahogy nevet.

– Nem tudom. Még a felénél se járok, a barátnőm meg nem mesélte el. De ha a véleményemet kérdezed, szerintem a bűnöktől nem lehet megszabadulni. A bűnök végigkísérik az ember életét. Állandóan ott lihegnek a nyakában.

– Csak van valamiféle megváltás – bölcselkedtem. – Az ember esendő, elkövet ezt-azt. Ám ha fölismeri, hogy ezek bűnök, és igyekszik megszabadulni tőlük, akár Isten segítségével, akár a maga erejéből, lennie kell valamiféle megváltásnak. Nem cipelhetjük egy életen keresztül a gyöngeségünket. Legalábbis – igazgattam a szemüvegemet – én ebben reménykedem.

Hogy hiszek-e Istenben vagy sem, hiába vágtam rá készségesen Laurának, nem tudtam eldönteni. A szüleim ateistának neveltek, ha Isten nálunk szóba került, az csupán oly módon történt, miszerint létezik valami (valaki), amiben (akiben) a vallásos emberek hisznek, de mivel mi nem vagyunk vallásosak, ez ránk nem vonatkozik. Kamaszkoromban persze, mint annyi más kortársamban, bennem is fölmerültek az élet nagy kérdései: mit keresünk mi ebben a világban, miért vagyunk, mi a dolgunk, mi lesz velünk azután, ha meghalunk és így tovább. Ekkoriban a kezembe került néhány, vallással kapcsolatos könyv, elolvastam őket, ám nem sokat morfondíroztam rajtuk. Az élet nagy kérdései helyett a saját magam problémái foglaltak le, legelőször is az, miért nincs csajom, mi lehet bennem a hiba – végtére is nincs testi fogyatékosságom, állítólag okos vagyok, jó, nem vagyok az a kimondottan sármos és vonzó fiatalember, de nálamnál csúnyább külsejű férfiak is sikeresen szedtek föl nőket, akkor nálam ez miért nem működik? Megválaszolatlan kérdések maradtak ezek, mellettük eltörpült az, hogy hiszek-e Istenben vagy sem.

Laurával azonban jókat lehetett ezekről beszélgetni. Nyitott és érdeklődő lány volt, olyan dolgokra hívta föl a figyelmemet, amelyekről még nem, esetleg nagyon régen és nagyon ritkán gondolkoztam el. Amikor egy-egy ilyen beszélgetésünk után gyalogoltam lefelé a Ráth György utcán a Déli pályaudvar felé, egyszerre éreztem könnyűnek és nehéznek a szívemet. Könnyűnek azért, mert jó volt Laurára gondolni, fölidézni az arcát, az alakját és a szavait, nehéznek pedig azért, mert akárhányszor beszélgettünk hitbéli kérdésekről, Istenről és megváltásról, egyre inkább bűnösnek éreztem magam, nem csupán a saját szememben, hanem valami külső, ismeretlen erő vagy szubsztancia (nem is tudom, minek nevezzem) szemében is. Ha visszagondoltam az elmúlt évek eseményeire, testileg-lelkileg nullának éreztem magam, ám abban reménykedtem, most itt a lehetőség, hogy megtisztuljak és lemossam magamról a rám tapadt mocskot, Laura hathatós közreműködésével.

– Tetszik a lányom? – szegezte nekem Bea a kérdést.

A szobájában feküdtünk, szeretkezés után összebújva. A vécében meglazult néhány csempe, egy le is esett, Bea elhatározta, hogy akkor már kicseréli a helyiségben az összeset. Túl voltunk a csempevásárláson, fölcipeltem Bea autójából az összes dobozt, azután egymásnak estünk, hogy mielőtt Laura hazajön, ki legyek fizetve.

Továbbra is roppant módon élveztem Beával a szexet: egyszerre volt gyöngéd és szenvedélyes, a testi szerelemnek olyan oldalát tanultam meg mellette, amelyet a prostituáltaknál tett látogatásaim során nem tapasztaltam meg. Mégis, néha azon kaptam magam, hogy szeretkezés közben elkalandoznak a gondolataim, nemegyszer Laura járt az eszemben, meg az, amiről legutóbb vele beszélgettünk.

A kérdés azonban meghökkentett.

– Miért kérdezed?

Bea lecsúszott a vállamról.

– Úgy veszem észre.

– Nagyon kedves, talpraesett lány. Büszke lehetsz rá. Jó vele beszélgetni. Nagyon okos.

– Tudod – Bea a félhomályban kissé elmosolyodott, legalábbis számomra úgy tűnt –, fura ez az egész. Mintha féltékeny lennék Laurára. Pedig a lányom. Nem szabad féltékenykednem rá. Ugye – fölkönyökölt –, tudod, hogy neked mit szabad és mit nem?

– Persze – vágtam rá. – Ne aggódj. Tisztában vagyok vele.

Tisztában voltam vele, de nem tudtam magamnak parancsolni.

Fölöltöztünk. Bea adott egy munkáskabátot, a kezembe nyomott egy vésőt és egy kalapácsot, mehettem a vécébe leverni a csempét. A kalapálástól és a zihálásomtól nem hallottam semmit, ahogy a pvc-n gubbasztottam és egymásra pakolgattam a törött csempéket, egyszer csak arra kaptam föl a fejem, hogy azt mondja közvetlenül mellettem Laura:

– Milyen jól áll neked a munkásruha meg a szerszám.

Fölnéztem. Mosolygott.

– Köszönöm.

– Tényleg jól áll. Nem bókolok. Nem szokásom.

Elrendeztem az utolsó csempét, fölemelkedtem.

– Kész is vagyok.

Laura körbejáratta a tekintetét a csupasz falon:

– Szép munka. A csempefelrakással mi lesz?

– Az nem az én reszortom – átnéztem a válla fölött, láttam, hogy Bea a konyhaajtóból figyel. – Nem értek hozzá.

– Nem az ilyesmik miatt vagy itt? – Laura a választ meg se várva megfordult, fölakasztotta a szőttestarisznyáját az előszobai fogasra. – Csak egy percre ugrottam be, mama. Rettenetesen kell pisilnem. Aztán megyek a Csörsz utcába.

Félreálltam, Laura bement, becsukta maga mögött a vécéajtót. Legomboltam magamról a munkáskabátot.

– Én is indulok.

Bea szótlanul elvette a kezemből a kabátot, egymásra néztünk, hallgattuk Laura csobogását. Azután Bea bevitte a kabátot a nappaliba.

Egyszerre indultunk el Laurával lefelé a Ráth György utcán. Nemcsak pisilt: inget is cserélt. Azt mondta, utál egész nap ugyanabban a ruhában lenni. Azt is megtudtam tőle, eddig az egyik évfolyamtársánál volt, most meg a Csörsz utcába megy, ahol a művelődési házban hetente egyszer nagyon érdekes előadások vannak.

– Milyen előadások? – faggattam.

– Lehet, hogy téged is érdekel… Végül is történelmi téma, de nem a szokványos szempontok szerint… Most például a templomos lovagokról lesz szó.

– Templomos lovagok? Az tényleg érdekel. Szeretem a középkort. Az a kutatási témám.

– Engem is érdekelnek a templomos lovagok – bólogatott Laura.

– Nemcsak a templomos lovagok története érdekes – mondtam tovább –, hanem az egész keresztes hadjáraté is. Kár, hogy mi, magyarok csúfondárosan leszerepletünk benne. Az összes krónika annyit talál méltónak följegyezni a magyarok szentföldi ténykedéséről, hogy őseink rábukkantak pár ereklyére, amelyekről azt gondolták, hogy ők akkor ezzel teljesítették is a küldetést, és hazatértek Magyarországra.

– Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől – vetette közbe Laura.

– Tessék?

– Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Ugye, abból az időből való ez a közmondás?

– Igen, azt hiszem. A Ráth György utca és az Alkotás utca kereszteződésénél megálltunk.

– El akarsz jönni az előadásra, vagy van valami dolgod? – kérdezte Laura.

– Nincs dolgom… Tulajdonképp érdekel. Ha tényleg a templomos lovagokról szól. De nem tudom, mit jelent az, hogy nem szokványos szempont szerint.

– Majd meglátod. Gyere – Laura felém nyújtotta a kezét.

Megfogtam. Azt hittem, áramütés fog átjárni, vagy egyszeriben összeesek a rám törő érzésektől. Nem így történt. Olyan természetességgel fogtuk egymás kezét, mintha világéletünkben ezt tettük volna.

Ahogy fölléptünk a villamosra, Laura elengedte a kezemet, leült. Nekem már nem jutott hely, megálltam Laura mellett, szorítottam a kapaszkodót, és annyira könnyűnek és fölszabadultnak éreztem magam, mint még soha.

Leszálltunk a villamosról. Elindultunk a Csörsz utcában a művelődési ház felé. A levegőben tapogattam Laura keze felé, aztán mikor láttam, hogy nem nyújtja az övét, zsebre vágtam az enyémet.

– Tudod – mondta Laura –, az a legjobb, hogy sokat tanulok tőled. Egyik pasimtól se tanultam ennyit. Egyik se volt ilyen okos.

– Sok pasid volt?

Vállat vont.

– Az ember próbálkozik. Aztán egy idő után kiderül, hogy egyik se olyan fontos. Az se, mennyi volt.

Szótlanul baktattunk egy darabon, utána azt kérdezte Laura:

– Neked sok csajod volt?

– Hát – hebegni kezdtem –, volt, igen… de nem sok… nem olyan sok…

– Mit jelent, hogy nem olyan sok?… Lefeküdtél mindegyikkel?

Reméltem, hogy nem veszi észre a hebegésemet:

– Nem, nem feküdtem le minddel… S te… a pasijaiddal?

Kihúzta magát.

– Én csak azt nevezem a pasimnak, akivel lefeküdtem. A többi nem volt a pasim.

Ahogy közeledtünk a művelődési ház felé, feltűnt, milyen néptelen, Laura meg is jegyezte, hogy valószínűleg elkéstünk. Senki nem állt az épület előtt – illetve egyvalaki. Amint a lépcső aljához értünk, elénk penderült egy magas, szakállas fiú. Ugyanolyan szőttes tarisznyát akasztott a vállára, mint Laura.

– Szia, Laura.

– Szia – Laura megfogta a kezem. – Hát itt vagyunk.

– Látom, hogy itt… vagytok – a magas, szakállas fiú engem vizslatott.

– Ismerkedjetek meg. Ez itt Béla, ő meg Valentin.

Kezet fogtunk. Valentin alaposan megszorította a kezemet.

– Már megkezdődött? – tekingetett befelé Laura.

– Azt hiszem – válaszolta Valentin.

Az előadást a művelődési ház egyik földszinti kis termében tartották. A terem zsúfolásig megtelt Laurához és Valentinhoz hasonló egyetemistákkal, az ajtónyikorgásra mind felénk fordultak. Zavartan besunnyogtunk, mivel már nem volt szék, a földre telepedtünk le. Legelölre Valentin, mögé Laura, azután én.

Egy alacsony, köpcös férfi beszélt, göndör fürtökben lógott a zsíros haja a hátára és a vállaira, borzalmas hangosan magyarázott, időnként gerjedt tőle a mikrofon. Majdnem két órán keresztül monologizált a templomosokról – az az igazság, nem mindig figyeltem rá, egyrészt mert hol a közönséget, hol Laura haját, hátát és fenekét néztem, másrészt mert elég szárazan beszélt a fickó. Először hosszasan ecsetelte a templomos rend kialakulását, a keresztes hadjáratokban játszott szerepét, részletes leírást adott utolsó nagymesterük kivégzéséről, majd áttért arra, hogy a templomosok megtalálták a frigyládát, elvitték Etiópiába, ahol most is őrzik, sőt, az is lehet, a frigyláda-sztoriban egy Balti-tengeri szigetnek is van némi szerepe, talán ott is őriznek valamit a templomosok titkaiból, hogy mit, a frigyládát-e, esetleg annak egy részét, vagy valami mást, azt nem tudtam kihámozni az alacsony, köpcös férfi mondandójából, mint ahogy azt se, miként őrizhetnek egyszerre valamit Etiópiában és egy Balti-tengeri szigeten. Az előadás utolsó részében a férfi a rosslyni kápolnáról beszélt, amely Skóciában, Edinburgh közelében található, és mind a mai napig a Sinclair család tulajdonában van, a Sinclaireket pedig eredetileg St. Claireknek hívták, neves templomos lovagi család voltak, a rend fölszámolása után menekültek Skóciába és keresztelték át magukat Sinclairnek; a rosslyni kápolna amúgy az egykori jeruzsálemi Salamon-templom pontos, kicsinyített másolata, ott is őriznek valamit a templomos lovagrend titkaiból.

Lehet, hogy elbóbiskoltam Laura fenekének tanulmányozása közben, mindenesetre vastapsra riadtam föl. Az előadás véget ért, következtek a kérdések. Sokáig egy kéz se lendült magasban, éppen azon gondolkoztam, megkérdezzem-e az alacsony, köpcös férfit, hogyan értette azt, hogy a St. Clairek neves templomos lovagi család voltak, holott a templomosok tudvalevőleg szüzességet fogadtak, ebből kiindulva elég nehezen alapíthattak családot, amikor Valentin nyújtotta föl a kezét, fölállt, és azt kérdezte, honnét lehet teljes bizonyosságot szerezni afelől, hogy ami itt az előadásban elhangzott, az igaz.

– Amondó vagyok, fiatalember – mondta az alacsony, köpcös férfi –, hogy egyféleképpen: ha elhiszi, hogy léteznek olyan dolgok, amelyekről nem tanítanak az iskolában. Ha hisz abban, hogy sorsunkat és az egész emberiség közös sorsát olykor számunkra titokzatos erők is mozgatják. Ha túllép a vaskalapos földhöz ragadtságon, és hisz az ismeretlenben. Akkor maga is eljuthat a bizonyossághoz.

– Föltett szándékom – Valentin leült. Laura elismerően megveregette a vállát. Valentin hátranézett, tekintetét sokatmondóan Laurára szegezte, majd visszafordult.

Hármasban sétáltunk le a Csörsz utcai villamosmegállóhoz.

– Elmegyünk a Libellába? – kérdezte Valentin.

– Elmehetünk – Laura rám nézett: – Te is jössz?

– Mi az a Libella?

– Egy söröző. Nem messze a Móricz Zsigmond körtértől.

– Akkor, azt hiszem, nem egy irányba megyünk.

Laura azt mondta Valentinnek: „Bocs, egy pillanat”, azzal karon fogott, arrébb ráncigált. Egy fa mögött állapodtunk meg, Valentin a járdán, az utcasarkon toporgott, nem látott bennünket.

– Tényleg nem akarsz jönni? – kérdezte Laura.

– Fáradt vagyok. Holnap dolgoznom kell.

– Féltékeny vagy?

Erre nem mondtam semmit.

– Hát ide figyelj – jelentette ki Laura –, a délutánt Valentinnél töltöttem. Ő az évfolyamtársam. Átnéztünk pár jegyzetet, de nem csak ezzel múlattuk az időt.

Elfordultam, ki akartam menni a járdára.

– Várj – nyúlt utánam Laura. – Nem járok együtt Valentinnal. Nem is akarok – a számhoz hajolt, megcsókolt. Puha volt az ajka, olyan ízű, mint az anyjáé. Kis ideig csókolóztunk a fa alatt, majd Laura megszorította a kezem, s azt mondta: – Szia.

Sarkon fordult, elsietett Valentin felé. Megvártam, míg fölszállnak az első villamosra, utána kiléptem a fa mögül.

Az ellenkező irányba tartó villamosra léptem föl, komoran, megtörten zötykölődtem a Déli pályaudvar felé. A fájdalom, amely nem csupán a szívemet, hanem az egész testemet, mindenemet átjárta, nem volt számomra ismeretlen érzés, arra is rájöttem, mikor volt már benne részem: sok-sok évvel ezelőtt, Lendvai Henriettnél éreztem ilyet. Amikor azt hiszem, valami az enyém, hozzám tartozik, közben kiderül, hogy mégsem. A Déli pályaudvar után, a metróban már azon töprengtem, mi fáj jobban: a veszteség, azazhogy elveszítettem valamit, vagy a hiány, hogy végeredményben nem is szereztem semmit.

Másnap délelőtt Laura hívott föl az irodában.

– Szia, Béla – lihegett a kagylóba.

– Szia – nagyon csodálkoztam. – Honnan beszélsz? – A vonal kattogott, a háttérből beszédfoszlányok, nevetés hangja szűrődött be.

– Az egyetemről. Van itt a büfé mellett egy nyilvános fülke. Basszus, tudod, milyen nehéz volt megtalálnom, hol dolgozol?

– Hogyan szerezted meg a számomat?

– Hát, mit mondjak, kalandosan… Először is bementem a történelemszakos könyvtárba, és megkérdeztem, ismerik-e a nevedet. Eleinte nem ismerték, aztán valakinek, egy fiatal, szemüveges, ronda csajnak eszébe jutott, hogy olvasta nemrég egy cikkedet valamelyik népszerű történelmi folyóiratban, és mintha Zsigmond királyról írtál volna valamit, valami egész érdekeset, mert meg is nézte, ki a cikk szerzője. Úgyhogy átküldtek a középkori magyar történelem tanszékre, ahol megint előadtam a problémámat: megkérdeztem, nem tudja-e valaki, hogyan lehetne minél hamarabb elérni Radnai Béla történészt. Képzeld, a tanszékvezető tudta, ki vagy, tök büszke voltam rád, hogy híres ember vagy.

– Tényleg büszke voltál?

Mielőtt meghallottam volna Laura válaszát, a vonal megszakadt. Tanácstalanul bámultam a készülékre. Szerencsére az egy percen belül megszólalt megint.

– Bocsi – mondta Laura –, elfelejtettem érmét bedobni.

– Figyelj, Laura, mondd meg a készülék a számát, biztos oda van melléje írva, visszahívlak.

– Á, nem kell, köszi, nincs sok időm, mennem kell órára. Kortárs magyar irodalom. Majd megkérdem a tanárt, olvasta-e a Sárosdi új könyvét.

– Jó.

Pár másodpercig hallgattunk. Laura folytatta tovább:

– Szóval, a tanszékvezető tudta, ki vagy, előszedett egy folyóiratot, és abban megmutatta egy cikkedet. Azt nem tudom, hogy ugyanaz a cikk volt-e, amit a könyvtáros csaj ismert, mert azt nem figyeltem, de a folyóiratban benne volt, hogy a szerzők hol dolgoznak, úgyhogy leírtam a múzeum nevét, utána lejöttem ide, és a tudakozótól megkérdeztem a számot. Erre kiderült, hogy annak a múzeumnak a város több pontján van épülete, végig kellett hívnom mindet, mire valaki végre azt mondta, hogy „Kapcsolom Radnai urat”. Kapcsolt is, és hálistennek, most tudunk beszélni, tényleg, úgy örülök neki…

– Én is örülök, Laura.

Megint hallgattunk pár másodpercet.

– Figyelj, Béla, arra gondoltam, ha van kedved, sétálhatnánk egyet.

– Sétálni?

– Igen. A Városligetben. Vagy megihatnánk egy kapucsínót valamelyik kávézóban, mondjuk a Liszt Ferenc téren, ott tök jó kávézók vannak. Mihez volna kedved?

– Hát, nem is tudom – fülig ért a szám, mégse tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg: – Mit szól ehhez Valentin?

– Mit szólna? Semmi köze hozzá.

– Semmi köze? Tényleg?

– Megmondanám, ha lenne.

– Akkor jó.

– Szóval, mit szeretnél? Sétálni vagy kapucsínót inni?

– Mind a kettőt. Ha lehetséges.

– A részemről lehetséges. Nekem az egész délutánom szabad.

– Nem mész senkihez se átnézni néhány jegyzetet?

– Eszem ágában sincs. Ebben a jó időben?

– Tudod, annyi bökkenő van, hogy nekem fél ötig tart a munkaidőm. Bár talán fél négy, négy felé el tudok lógni.

– Énmiattam ne lógjál, maradjál csak bent addig, amíg kell. Nehogy kirúgjanak nekem… Le tudom addig foglalni magam. Leülök egy padra, és végre elolvasom Sárosdi regényét. Nekem az is jó, ha öt felé találkozunk. Nincs utána programod?

– Semmi dolgom.

– Úgy értem… anyámmal se beszéltél meg valamit? Hogy elmész és leversz néhány csempét, vagy ilyesmi?

– Nem beszéltem meg vele semmit. Nem is fogok.

– Remek. Akkor szerintem előbb a kapucsínó, utána a séta. Mit szólsz?

– Én is így gondolom.

– Ötre oda tudsz jönni az Írók Boltja elé? Tudod, hol az Írók Boltja?

– Tudom. Ott leszek ötkor.

A vonal fülsiketítően kattogni kezdett.

– Szia, Béla, akkor várlak. Szia – megszakadt.

– Szia – mondtam a szaggatottan sípoló hangba.

Visszatettem a helyére a telefonkagylót. Hátradőltem a széken, élveztem a kívülről beáramló napsütést. Mosolyogtam magam elé, és ez a mosoly megtöltötte ütött-kopott irodámat.

 

(1) A regény más részletei korábban Purgatórium alcímmel láttak napvilágot az irodalmi lapokban.

Vissza a tetejére