Benedek Szabolcs

2019/3 - Az első páciens2018/2 - Tizenegyes: Esterházy 2018/1 - Kádár hét napja2018/1 - Kádár hét napja2017/4 - Borbála kihajózott2017/3 - Vannak, de nincsenek szavak2017/2 - Még egy remake2017/1 - Olvasónapló, 2017 tavasza – Haklik Norbert, Bajnai Zsolt, Gabriel García Márquez könyveiről2016/3 - Két remake (Kosztolányi Dezső: Fürdés; Móricz Zsigmond: Tragédia) 2016/1 - A fiumei cápa2015/1 - A kvarcóra hét dallama2014/4 - A kutya elveszett2014/3 - Retrocsoki2014/1 - Retrothriller2013/3 - Focialista forradalom2013/2 - Palacsintaparti2012/4 - Mi lesz akkor a forradalommal?2011/4 - A pozsonyi hajó2011/4 - Hová tűnt Agnes? (St. Pulcher: Jaddersville) 2010/2 - Távkapcsolós futball2010/2 - Boldog békeidők2010/1 - Tiszta hang2009/1 - „Figyelj, Prücsök, ebből leszünk gazdagok”2008/4 - Két kabát2008/3 - Nyugatos szabadkőművesek – szabadkőműves nyugatosok2008/2 - A szolnoki vár2008/1 - A mészáros2007/3 - Olvasónapló, 2007. nyár2006/2 - Víg párizsi napjaim2005/3 - Carpzow tanár úr különszemináriuma2004/4 - A rózsakeresztesek2004/3 - Templomos lovagok2004/1 - Rehabilitáció2003/3 - Olvasónapló, 2003. nyár2003/2 - Petrovics Sándor és egy fantasztikus regény2002/4 - Eutanázia2002/3 - Dokumentumregény2002/2 - Biciklinyereg2002/2 - Olvasónapló, 2002. június-július2001/3-4 - Elbeszélés a szerelemről, melyhez vér tapad2001/1 - Stadionokról2001/1 - A lét elviselhető könnyedsége2000/4 - A galamb2000/4 - A történetmondás határai feszegetve vannak2000/3 - A megtisztulás ideje2000/3 - A megtömött hattyú2000/2 - Kedves Pista,1999/3 - Tizenöt év1999/2 - „Senki se mer szembenézni azzal, milyen a szex...”1999/1 - Boldizsár meglátogat1998/1 - A hely, ahol (Vallomás vagy jegyzet)

Eutanázia

(Az „Így élt John Lennon” novellaciklusból)

 

Halálhírét keltették az újságok Paul McCartneynak: ahogy ilyenkor történni szokott, legelőször fölvetette az egyik, azt megemlítette egy másik, s onnantól kezdve mint a futótűz harapózott szerteszét az információ. A hétvégére már nem maradt egy heti- vagy napilap se, amely ne kezelte volna, ha nem is tényként, de legalább megválaszolandó kérdésként Paul McCartney elhunytát.

- Akkor tényleg megmondhatnád, mi az igazság.

John Lennon a hallban lévő készülékről hívta Paul McCartney viktoriánus házát, és merthogy először egy teljesen ismeretlen női hang szólt a kagylóba, benne is körvonalazódott a gyanú.

- Ne csinálj úgy, mintha bevennéd ezt a baromságot - Paul McCartney nem csak tettette: tényleg ingerült volt.

- A nő, aki fölvette a telefont, az kicsoda?

Paul McCartney oldalra pillantott: a nő hálásan mosolygott vissza rá.

- Merthogy nem Jane, az tuti - folytatta John Lennon. - Jane-nek egészen más hangja van.

- Nem, nem ő - Paul McCartney nem volt egészen biztos abban, hogy a nőt Francie-nak hívják-e. Csupán abban volt biztos, hogy amerikai, és mostanában egy londoni klubban countryt énekel. Szépsége ellenben - ismerte el magában Paul McCartney - meg se közelíti a Jane-ét.

A nő rendületlenül mosolygott tovább, a hajába túrt, a mozdulattól láthatóvá váltak addig takarásban lévő mellei.

- Azt írja az újság - Paul McCartney hallotta, amint a vonal túlsó végén John Lennon napilappal csörög -, hogy meghaltál három évvel ezelőtt, és a helyedet a Beatlesben egy Billy Shears nevű fickó foglalta el, akinek tök ugyanolyan hangja van, mint neked.

- Baromság - vágta rá Paul McCartney.

- Az ember mostanában nem tudja, kinek és minek szabad hinnie - bölcselkedett John Lennon. - Lehet, hogy amit a saját szemeinkkel látunk, még az se a valóság. Lehet, hogy az igazság egészen másutt rejtőzködik.

- Már megint összeolvastál valamit? - Paul McCartney megfogta a nő mellét.

- Amit olvastam, az ebben az újságban van mind. Hogy például az egyik számunkban elmeséltük a te halálodat - John Lennon énekelni kezdett, ám (minden bizonnyal szándékosan) olyan falsul, hogy Paul McCartney arcán grimasz jelent meg. A nő félrehúzódott, és visszaigazította mellére a takarót. - „Egy autóban lehelte ki a lelkét / Nem vette észre, hogy a lámpa váltott / A sok ember körbeállta a halott ürgét / Gondolkodtak, honnan ismerik ezt az arcot?...”

Kevesen múlott, hogy Paul McCartney nem dobta el a telefont.

- Az album hátsó borítóján - John Lennon ezt a részt szó szerint olvasta - a Beatles-tagok közül McCartney háttal áll, nem akartak ugyanis Billy Shearsről közeli fotót publikálni, mondván, veszélyes lehet. Következő lemezük fotóján pedig, ahol a Beatles szörnymaszkokban pózol, a McCartney-figura fekete álarcot visel. S még nem is szóltunk legfrissebb albumukról, amelynek borítója kész temetési menet: elöl Lennon, a pap, mögötte Starr, a sírásó, aztán McCartney, az elhunyt (mezítláb, ami a keleti országokban a gyászt jelenti!), végül Harrison, a gyászoló tömeg.

- Az tényleg elég szar fotó - bólintott Paul McCartney. - Nemhiába mondtam, hogy tegyünk rá másikat.

- Információinkat - olvasta tovább John Lennon - egy, a Beatles vállalatánál dolgozó barátunktól kaptuk. Hogy meggyőződjünk azok igazáról, fölkerestük Londonban Billy Shears apját. A középosztályból származó, ám fia karrierje révén igazán szép körülmények között élő Philip Shears előbb nem akart a dologról beszélni, aztán megtörte a hároméves hallgatást, és azt mondta: „A Beatles olyan nagyszerű dolog, amit nagy kár lenne szétrombolni”, ám „itt az ideje, hogy a világ megtudja, a mi Billynknek is mekkora része van ebben”.

Hogy Paul McCartney hallgatott, John Lennon folytatta:

- Aztán itt egy olvasói levél, amelyben egy hölgy újabb bizonyítékokat ír össze. Hogy például a Yellow Submarine című Beatles-szám közepén, amikor a tagok rádióznak egymással, Lennon egyszer csak fölkiált: „Paul buzi!” Lennon ezzel akart üzenni a rajongó lányoknak, hogy akkor talán nem is kellene annyira gyászolni... A Sergeant Pepper’s Lonely Hearts Club Band borítója ugyancsak csupa bizonyíték: az előoldalon McCartney feje fölött egy nyitott tenyér, mintegy megjelölve, hogy valamiért fontos figuráról van szó; a kinyitható borító közepén McCartney egyenruháján a rövidítés: OPD, Officially Pronounced Dead (hivatalosan halottá nyilvánítva); megint csak az előoldalon: virágokból kirakva egy balkezes gitár. Az Abbey Road borítóján a háttérben egy autó áll, rendszáma: 28IF. Mármint hogy McCartney huszonnyolc éves lenne.

- Huszonhét vagyok - fortyant föl Paul McCartney.

- Ne felejtsd el - így John Lennon, - hogy a Beatles mindig is vonzódott a keleti misztikához, ahol az életet a fogantatás pillanatától kezdve számolják.

- Tojok a keleti misztikára - Paul McCartney benyúlt a takaró alá, és megint megfogta a valószínűleg Francie nevezetű amerikai nő mellét.

- Akkor mit mondasz? - John Lennon hangja szigorúan csengett. - Higgyek az újságoknak, avagy ne higgyek?

- Azt csinálsz, amit akarsz - jelentette ki Paul McCartney, és letette a kagylót. Az összeköttetés a viktoriánus ház és John Lennon hallja között megszakadt.

„Akkor én most George Harrisonhoz akarok menni” - gondolta John Lennon, és csengetett Jasonnak, hogy készítse elő az egyik Rolls Royce-ot. Az inas haptákban állva hallgatta meg John Lennon utasítását, majd annak a szerény véleményének adott hangot, hogy ha Mr. Lennon csupán Mr. Harrisont akarja meglátogatni, arra bőven elegendő a Morris. Már csak azért is, mert mind a három Rolls Royce-szal tankolni kellene.

- Most ordítozhatnék is magával, Jason - mondta némi somolygással megfűszerezve John Lennon -, ám az észérvei előtt meghajolok. A Morrist pedig én magam is el tudom vezetni - Jason kinyitotta a száját, és célozni akart egy skóciai autókarambolra, ám John Lennon nem hagyta szóhoz jutni: - Egyvalamit azért véssen jól a konok fejébe: Mr. Harrison nem „csupán” Mr. Harrison. Az ő meglátogatása számomra igenis esemény. Ezúttal annál is inkább, mert még a megjelenése előtt meghallgathatom az új lemezét. Az a címe, hogy „Minden mulandó”. Ezt jól jegyezze meg, Jason, mert a maga állására is igaz. Semmi nem kötelez arra, hogy nyugdíjas koráig alkalmazzam.

A skóciai autókarambol fölemlegetése helyett Jason mély meghajlással vette tudomásul John Lennon szavait.

A sofőr csupán a garázsból állt ki, onnantól kezdve John Lennon vette át a volánt. Minden gond nélkül megfordult a melléképület előtti kis udvaron, majd a ropogós kavicsúton elindult kifelé. A Titenhurst Park nagykapujánál London irányába kanyarodott. Lassan, komótosan vezetett, ám még így is majdnem becsúszott az út menti árokba: nem tudta eldönteni, mit hallgasson, és annyira elmélyülten kotorászott a kazetták között, hogy csupán az utolsó pillanatban tudta egyenesbe hozni az autót.

Végül a Best Of The Doors című kazettát választotta ki.

Kellemes, napsütéses őszi idő volt. John Lennon épp azt énekelte Jim Morrisonnal, hogy „egy az öthöz, baby, ötben egy / élve innen senki ki nem megy”, amikor lassítania kellett. Közvetlenül előtte, az úton emberek csoportja vonult gyalogosan.

John Lennon kitette az indexet, jobbra kormányozott, és a másik sávba áthajtva kikerülte a menetet. Közben azért fohászkodott, nehogy szembejöjjön valaki. Nem jött. „Ilyen apró örömökből áll az élet” - gondolta John Lennon, közben konstatálta, hogy temetési menetről van szó. A koporsót cipelő markos gyászhuszárok mögött némán, fejet lehajtva ballagott a gyászoló tömeg.

John Lennon tapintatosan lehalkította a magnót, és igyekezett minél kevésbé feltűnően nézelődni. Miután kikerülte a gyászolókat, visszatért a saját sávjába, és beletaposott a gázpedálba. Azon gondolkodott, a közelben merre van temető.

Pár perc elteltével egy elágazáshoz ért, ahol London felé balra kell fordulni, John Lennon ki is tette az indexet, ám mielőtt kikanyarodott volna, az út másik oldalán lévő fa tetején, a sárgáló lombozatban egy férfit pillantott meg.

- Ejha - füttyentett, és megállította a Morrist, majd letekerte az ablakot. A férfi abban a pillanatban eltűnt a lombok között.

John Lennon kiszállt az autóból, átment az úton, a fa alá állt, fölfelé nézett.

- Észrevettem - mondta. - Ne bújjon el.

Egy levél se rezdült: mintha állt volna a levegő.

- Észrevettem - ismételte John Lennon. - S tudom, hogy ott rejtőzködik. Jöjjön le. Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy mit keres a fán.

- Mi köze hozzá? - kérdezte a férfi az ágak közül.

- Aki egy fa lombkoronájában keres búvóhelyet, annak minden bizonnyal megvan rá az oka. Vagy az, hogy üldözik, vagy az, hogy rosszban sántikál. Mindkét esetben kötelességemnek érzem, hogy közbeavatkozzak. Erkölcsi kötelességemnek - nyomta meg mondandójának végét John Lennon

Félre kellett ugrania, akkora sebességgel landolt mellette a férfi. John Lennon csodálkozott, milyen merész ember. S ügyes is, hogy kéz- és lábtörés nélkül megúszta. Ő például (mármint John Lennon) biztos nem ugrott volna le így.

- Gyerünk a kocsijához - vezényelt a férfi, azzal már futott is John Lennon Morrisa felé. Mikor odaért, behuppant az anyósülésre, és hátrafelé tekingetett.

- Mi olyan sietős? - kérdezte John Lennon, miután beült a volán mögé.

- Nem látott egy temetési menetet? - a férfi hangjából aggodalom csendült ki.

- De láttam. Őket várja?

- Őket várom, de nagyon kérem, menjünk innen, mielőtt ideérnek.

- Ezt nem értem. Ha őket várja, miért menjünk el?

- Mindjárt megmagyarázom, csak menjünk innét.

John Lennon a fejét csóválta, begyújtotta a motort, a Morris elindult. A férfi bevezényelte az autót egy poros mellékútra. Mikor John Lennon megállt, az jutott eszébe: ez nem biztos, hogy jó ötlet volt - a főútról lejőve kiszolgáltatottjává válhat utasának.

A férfit azonban szemmel láthatóan jobban lekötötte a temetési menet, mint John Lennont. Kiszállt az autóból, öles, ám óvatos léptekkel a főúthoz sietett és leguggolt egy bokor mögé. John Lennon is kiszállt, és melléguggolt.

Egy perc teljes csöndben telt el, csupán a madarak énekeltek valami bús őszi dalt az ágakon. A férfi ezalatt a főutat nézte.

- Kit temetnek? - kérdezte halkan John Lennon.

- Kit? - a férfi arcán mosoly futott át. - Hát engem.

John Lennon nem tudta, mit csináljon: megrökönyödjön, vagy nevessen-e. Végül azt mondta:

- Ezt nem igazán értem.

- Pedig igaz - a férfi mosolya az előbbinél jóval szomorúbbnak tűnt.

John Lennon fűszálat morzsolgatott az ujjai között.

- Hogy temethetik magát - kérdezte lassan -, amikor itt guggol egy bokor mögött? Netán - ettől a gondolattól önkéntelenül arrébb csúszott vagy kétlépésnyit - maga afféle szellem?

- Nem vagyok szellem - ingatta a fejét a férfi. - Nagyon is élő ember vagyok - hirtelen elhallgatott, fülelt. A főútról közeledő léptek zaja hallott. A gyászoló tömeg léptei.

John Lennon alaposan szemügyre vette a mellette guggoló alakot (középtermetű, kissé elhízott, negyven év körüli, hátul kopaszodó férfi), és úgy találta: kicsi a valószínűsége annak, hogy elmebeteggel állna szemben. Ahhoz túl tiszták a szemei, és a gesztusai is normális tudatállapotról tanúskodnak.

A gyászmenet pár méterrel előttük haladt el. A férfi összébb húzta magát, a bokor alsó ágai közül kandikált ki. John Lennon követte a példáját.

- Az autó nem látszik a főútról? - suttogott a férfi.

- Nem - suttogott John Lennon. - Egy fa mögött álltam meg. Amúgy is, nem hiszem, hogy most az én Morrisommal foglalkoznának.

Többet nem beszéltek addig, amíg el nem haladt a menet. A férfi akkor óvatosan felállt, leporolta a ruháját.

- Kár, hogy a temetésemet nem nézhetem meg. Az már túl kockázatos volna. A temetőben nem tudok elbújni. Pedig nagyon érdekel a gyászbeszédem. Meg az is, a hozzátartozóim hogyan ejtenek értem könnyeket. Például a feleségem miképp gyászol meg. Mert ő egész biztosan hiányozni fog.

John Lennon elgondolkozva szemlélte a férfi merengővé vált arcát. Azt kérdezte:

- Miért nem világosítja föl őket, hogy még értben van?

- Jobb ez így - a férfi arcán megint az a szomorkás mosoly jelent meg. - Nem tudom, ki az a szerencsétlen, akit eltemetnek helyettem, de én hálás vagyok neki azért, mert megadta a lehetőséget, hogy új életet kezdjek. Hallott arról a vonatbalesetről a múlt héten?

- Vonatbaleset? - kérdezett vissza John Lennon. - Nem is tudom. Mintha rémlene valami.

- Itt lakik a környéken? Mert akkor egész biztosan hallott róla. Egy embert a felismerhetetlenségig szétroncsolt a vonat. Nos, hát az az ember én vagyok. Mások legalábbis úgy tudják... Elvinne Londonig?

- El - vágta rá John Lennon.

Beültek az autóba, John Lennon kitolatott a főútra. Pár percig némán ültek egymás mellett.

- Most biztosan azon gondolkodik -szólalt meg aztán a férfi -, miért csinálom ezt az egészet. Pontos választ nem bírnék adni. Egyszerűen arról van szó, hogy amikor unalmassá és túlontúl megszokottá válnak a dolgok, az embernek olyan érzése van: milyen jó lenne az egészet újrakezdeni. Hát nekem ez most megadatott.

- Unalmassá? - kérdezte John Lennon.

- Nyomasztóan unalmassá - bólintott a férfi. - Magával még nem volt ilyen?

- Nem is tudom - gondolkodott John Lennon. - Szerintem ez alkat kérdése. Vagy hozzáállásé. Hogy milyen tartalékok vannak bennünk a megújhodáshoz.

A férfi az állát dörzsölgette.

- Én lusta vagyok az ilyesmihez. Meg kishitű. Nekem egyszerűbb így újrakezdeni. Magának viszont olyan okos feje van, bizonyára nem csak a könnyebbik végén igyekszik megfogni a dolgokat... Azért is mesélem el mindezt ilyen őszintén magának, mert tudom, hogy úgyse árul el.

- Azt mondta, a felesége hiányozni fog.

- Igen. De fiatal még, és biztosan talál nálam sokkal jobbat. S az új életemben én is megjavulhatok.

London előtt kiszállt a férfi a Morrisból. Hosszasan rázta John Lennon kezét, aztán elindult egy buszmegálló felé. John Lennon pedig rákanyarodott az Oxfordshire-be vezető útra.

George Harrison házából hívta föl újra Paul McCartneyt.

- Mindent értek - mondta azonnal, köszönés helyett. - Ezzel a Billy Shears-üggyel akartál új életet kezdeni. Tudom, miről van szó.

- Mi van? - nézett nagyot Paul McCartney, és eltolta az ágyékáról a valószínűleg Francie nevű amerikai countryénekesnő fejét.

- Billy Shears néven új életet akartál kezdeni, de közben benne akartál maradni a Beatlesben is. Igazad van. Lehet úgy is újrakezdeni, hogy közben a régi életünkből is megtartunk bizonyos dolgokat.

Paul McCartney lecsapta a telefonkagylót.

- Akkor ez az - dugott John Lennon orra alá egy magnókazettát George Harrison. - Nemsokára megjelenik. Meghallgatjuk? Az a címe, hogy „Minden mulandó”.

- Minden mulandó - sóhajtott John Lennon. Levette a szemüvegét és egy könnycseppet morzsolt el a bal szeme alatt.

Vissza a tetejére