Benedek Szabolcs

2019/3 - Az első páciens2018/2 - Tizenegyes: Esterházy 2018/1 - Kádár hét napja2018/1 - Kádár hét napja2017/4 - Borbála kihajózott2017/3 - Vannak, de nincsenek szavak2017/2 - Még egy remake2017/1 - Olvasónapló, 2017 tavasza – Haklik Norbert, Bajnai Zsolt, Gabriel García Márquez könyveiről2016/3 - Két remake (Kosztolányi Dezső: Fürdés; Móricz Zsigmond: Tragédia) 2016/1 - A fiumei cápa2015/1 - A kvarcóra hét dallama2014/4 - A kutya elveszett2014/3 - Retrocsoki2014/1 - Retrothriller2013/3 - Focialista forradalom2013/2 - Palacsintaparti2012/4 - Mi lesz akkor a forradalommal?2011/4 - A pozsonyi hajó2011/4 - Hová tűnt Agnes? (St. Pulcher: Jaddersville) 2010/2 - Távkapcsolós futball2010/2 - Boldog békeidők2010/1 - Tiszta hang2009/1 - „Figyelj, Prücsök, ebből leszünk gazdagok”2008/4 - Két kabát2008/3 - Nyugatos szabadkőművesek – szabadkőműves nyugatosok2008/2 - A szolnoki vár2008/1 - A mészáros2007/3 - Olvasónapló, 2007. nyár2006/2 - Víg párizsi napjaim2005/3 - Carpzow tanár úr különszemináriuma2004/4 - A rózsakeresztesek2004/3 - Templomos lovagok2004/1 - Rehabilitáció2003/3 - Olvasónapló, 2003. nyár2003/2 - Petrovics Sándor és egy fantasztikus regény2002/4 - Eutanázia2002/3 - Dokumentumregény2002/2 - Biciklinyereg2002/2 - Olvasónapló, 2002. június-július2001/3-4 - Elbeszélés a szerelemről, melyhez vér tapad2001/1 - Stadionokról2001/1 - A lét elviselhető könnyedsége2000/4 - A galamb2000/4 - A történetmondás határai feszegetve vannak2000/3 - A megtisztulás ideje2000/3 - A megtömött hattyú2000/2 - Kedves Pista,1999/3 - Tizenöt év1999/2 - „Senki se mer szembenézni azzal, milyen a szex...”1999/1 - Boldizsár meglátogat1998/1 - A hely, ahol (Vallomás vagy jegyzet)

Borbála kihajózott

                                                                                                                                                                                                                 „Ezt minap egy jámbor magyar énekelte,
S benne a huszadik századot képzelte.

Csokonai Vitéz Mihály
 
Borbáláról sokan mondták, hogy olyan. Mi persze tudjuk, hogy ez nem igaz. Még akkor se, ha a látszat bizonyos szempontból ellene szól.
Ameddig lehetett, Borbála igyekezett titkolni. Nem beszélt róla senkinek. Kinek beszélt volna? Se kutyája, se macskája, de még barátnője se volt. Még annak se mondta, akinek a logika szerint leginkább kellett volna. Hogyisne! Menjen oda a kaszárnyához, és kérdezősködjön felőle? Szó se lehet róla! Akkor aztán tényleg olyannak néznék. Egyébként meg azt se tudta, hogy pontosan melyikben kellene tudakozódnia. Két ezred állomásozott a városban, az egyik horvátokból, a másik magyarokból állt. Na hát neki nyilván abban a kaszárnyában lett volna érdemes keresgélnie, ahol a magyar honvédek voltak elszállásolva. Köztük kellett volna megtalálnia azt a szép szál, fess, bajszos katonát, aki Borbálához hasonlóan szintén messziről került ide. A nevét tudta Borbála, sőt azt is, hogy az országon belül honnét származott. Igazából nem okozott volna nehézséget megtalálni őt.
Ám Borbála nem akarta, hogy azzal az emberrel bármi dolga legyen. Úgy értve, hogy több annál, mint amennyi addig volt. Persze Borbála azzal tisztában volt, amennyiben úgy hozta volna a szükség, mégiscsak oda kellett volna mennie ahhoz az istenverte kaszárnyához kérdezősködnie. A katonák nyilván röhögtek volna, különösen azután, ha meglátták volna, hogy mi, szóval ki van Borbálánál. Az pedig kevés vigaszt jelentett volna, hogy nemcsak rajta röhögnek, hanem a saját bajtársukon is. Borbála azonban nem csupán ezért nem akarta, hogy így legyen. Hanem azért se, mert világéletében megállt a saját lábán. Lassan elérte a harmincadik életévét, és gyakran gondolt arra, nem panaszkodhat, hogy rosszul mennének a dolgai. Ahonnét indult, onnét kevesen jutottak idáig. Egyenest a tengerhez került. Ami pedig történt, végeredményként az se volt annyira rossz. Bizonyos szemszögből lehet, hogy jobb lett volna, ha nem történik meg, de ha már meglett, ennek megfelelően kellett cselekednie.
És Borbála az első pillanattól tudta, hogy cselekedni fog.
Nem akarom elrontani a történet végét, amikor azt mondom, hogy cselekedett is. Látni fogjuk hamarosan.
De hát, egyáltalán, miért mondták a villában, hogy ő olyan? Mert mondták, nemcsak a háta mögött, mint a többiek, hanem a direktor meg a titkára egyenest a szemébe is. Kezébe nyomták a cselédkönyvét, és mehetett isten hírével. Meglehet, egy idő elteltével anélkül is mennie kellett volna. Télvíz idején eleve kevesebb volt a vendég, azonban addigra lassacskán a tavasz is bekopogott. Májustól kezdődött az új szezon, onnantól vettek föl új alkalmazottakat, hogy legyenek elegen, mire a villa megtelik. Mert a nyáron viszont annyian voltak ott, hogy az rettenet. Mintha egyenest Pesten, a körúton lett volna az ember, nyüzsögtek nem csupán a tengerparti sétányon, hanem Abbázia főutcáján is. Főleg osztrákok, de azért magyarok is. Hozta őket a vonat Fiuméből, Bécsből, Pestről, mindenfelől, a városban pedig egyből hajóra vagy villamosra ültek, és mentek rögvest Abbáziába. Hiába volt szép számban villa, panzió meg hotel, nyaranta mind megtelt velük. Nyüzsögtek a dámák meg a gavallérok a víz melletti kávéházakban, a parton mindenfelé. Az urak meg messzire beúsztak a tengerbe, hogy a hölgyek lássák, mennyire ügyesek, vakmerők és rátermettek, nem félnek a hullámoktól, de még a cápáktól sem.
A villában persze örültek a sok embernek, elvégre az a tulajdonosoknak pénzt jelentett, az alkalmazottaknak meg munkát. Borbálát is ezért vették föl egy évvel azelőtt, közvetlenül a szezont megelőzően, és rögtön azt követően, hogy a tengerhez érkezett. A tél beköszöntekor akár el is bocsáthatták volna, mondván, majd májusban jöjjön megint. De közelebb állunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy pusztán emiatt nem bocsátották volna el. Borbála a legjobb munkaerők közé tartozott. Sütött belőle, hogy nemcsak tapasztalt, hanem szorgalmas is. Azt persze a direktorék nem tudták, hogy olyan gyöngék a szemei, ha valaki csupán pár lépésnyit távolodott tőle, legföljebb az alakját és a színeit látta, a vonásait nem. Borbála vigyázott rá, hogy ezt ne vegyék észre. Sürgött-forgott, zakatolt, és arra is maradt szuflája, hogy a nálánál fiatalabbaknak megmutassa, miként kell úgy bevetni az ágyat, hogy ne legyen sehol egy ránc, és hogy kell úgy összeszedni a reggeli maradékát, hogy szemernyi morzsa se maradjon a vendég után.
Borbálának bőven volt rutinja ilyenekben. Megfordult néhány helyen. Mint ahogy azt is tudta, amit a villában is tudniuk kellett másoknak, így a direktoréknak is, hogy jó pár vendég olyan. Mármint hogy nem a lány, hanem a vendég. Behívták magukhoz, és ha a lány nem vigyázott, megvolt a baj. Ami bizonyos esetekben amúgy is elkerülhetetlennek bizonyult. Ha a lány hagyta, akkor azt mondták rá, hogy olyan. Ha nem hagyta, akkor meg bepanaszolták a direktornál mindenféle ürüggyel: nem volt elég gyors, nem volt elég pontos, nem volt elég ügyes. És máris mehetett elfelé. Volt a helyére jelentkező elég. Nemcsak az urak érkeztek Fiumébe meg Abbáziába, hanem a pórnép is. Azok, akiknek elegük lett a porlepte alföld, a hegyvidéki bányászfalvak meg a gangos bérházak cifra nyomorúságából. Volt, aki megelégedett azzal, hogy a tengerig eljutott, de a többség innét is tovább akart menni.
Borbála sokáig nem döntötte el, hogy maradjon-e vagy menjen tovább. Eredetileg menni akart. Helyesebben küldték. Legutóbbi helye a villa előtt egy kúria volt, éppenséggel a szülőfalujában. Ott is megvádolták, hogy olyan. Egész pontosan azzal, hogy a család legidősebb, egyben legnevesebb tagjával, az országszerte ismert tudóssal összeszűrte a levet. Mondhatta Borbála, hogy sohase a lány olyan, hanem mindig a férfi, ott se hallgattak rá. Még szerencse, hogy kifizették a vonatjegyét, egyenesen Fiuméig. Utána gondoskodjon magáról, ahogyan tud.
Borbála gondoskodott. Hamar munkát talált. A villában látták, hogy derekasan dolgozik, a fizetségen kívül kosztot és kvártélyt is adtak neki.
Egészen addig, amíg végül vele is megtörtént a baj.
Ha Borbála hallaná, ahogy beszélünk róla, most tiltakozna bizonyosan. Miféle baj? Dehogyis baj! Egyszerűen így esett. Tudta, hogy miként kell a bajt elkerülni. Ismerte a trükköket. Meg is mutatta a többi lánynak a villában, hogy mit miként tegyenek. Mint az egyszeri leányzó a mesében, aki úgy megy a királyhoz, hogy visz is ajándékot, meg nem is, az úton is megy, meg nem is, van is rajta ruha, meg nincs is. Lehet és kell is úgy alakítani a dolgokat, hogy ne essen baj. A vendég gyakran egyedül érkezett Bécsből vagy Pestről vagy más nagyvárosból, pattanásig feszült idegekkel. Itt, a tengeren akarta kifújni magát, és úgy gondolta, ahhoz az efféle móka is hozzátartozik. Na meg ott voltak persze azok az urak is, akik éppenséggel a feleségükkel jöttek, és addig, amíg őnagysága, a termetes dáma a vízparton üldögélt, és alig leplezetten bámulta a hullámokkal és a cápákkal dacoló reménybeli lovagokat, ők, mármint a férjek, a szobalánynál kerestek szórakozást.
Borbála se akart mást, csak szórakozni. A cselédnek is járt a kimenő. Odahaza is, a tengerparton is. Persze azt föltehetően rossz néven vették volna, ha ő is az uralkodóról elnevezett tengerparti sétányon meg a főutcán korzózik. Az ilyet Budapesten úgy-ahogy elnézték, meg talán Fiumében is – Abbáziában nem biztos. Úgy voltak vele, a cselédek inkább menjenek arrébb. Csak bizonyos időben és dolgokhoz kellettek. Egyébként ott volt az a rész, félúton a szomszéd üdülőhely, Lovran felé. A tengertől kicsit arrébb esett, viszont ott is megállt a villamos, és voltak benne kocsmák. Füstösek, zajosak, nem annyira tiszták, mint a kávéházak és az éttermek Fiumében meg Abbáziában, de azért, pestiesen mondva, megjárták.
Odamentek kicsit feledni a munka viszontagságait a környékbeli villák cselédei. És mert ők ott voltak, ugyancsak oda ruccantak át a fiumei kaszárnyákból a katonák is.
Furcsamód Borbála nem igazán emlékezett a katonája vonásaira. Pedig volt néhány pillanat, amikor egészen közelről láthatta volna. Érezte bajuszának szúrását és leheletében az olcsó dalmát bor savanykás szagát. Mégse látta az arcát egészen tisztán, ezúttal nemcsak szemének gyöngesége miatt, hanem azért se, mert tekintete elé fátyol ereszkedett. Amit együttesen szőtt a cigaretta füstje, a bor párolgása és a helyzet adta mámor.
Utóbbi olykor a cselédlánynak is járt.
Na meg a honvédeknek is.
Azután hogy már nem tudta miként takargatni magát, és jócskán meglátszott az állapota, nem csak a bérét és a munkáját vették el a villában, hanem a szállást is megvonták Borbálától. Mehetett oda, ahonnét jött. Egyelőre Fiumébe. Igazság szerint ott se panaszkodhatott. Persze ezúttal nem annyira puha és tiszta ágyon hajthatta álomra a fejét, mint a villa alagsorában, a cselédszálláson, és nem harmadmagával kellett a szobán osztoznia, hanem többekkel, de tisztában volt vele, hogy a világban vannak ennél cudarabb helyek. Úgy látszik, ez a környék mégiscsak más. Talán tényleg a tenger teszi. Az ember megáll akár csak néhány pillanatra is a parton, kicsit nézi a végtelen vizet, megnyugszik, és egyből szebbnek látja az életet.
Fiume külső részén, az ipartelep és a gyárak mögött, útban Voloskó felé, pár évvel azelőtt afféle szállodát építettek – nem olyat, mint amilyenek Abbáziában sorakoztak a sétány körül, vagy éppenséggel amilyen a fiumei mólón feszített az Adria Társaság palotájának közelében, de annak a célnak, amire készült, megfelelt. Úgy mondták, az építést az amerikaiak szorgalmazták, mert hogyha már az a temérdek nép mind hozzájuk igyekezett, addig, amíg a hajóra várt, el kellett szállásolni. Persze a városnak is jól jött, hogy a sok rongyos nem a Corsót meg a többi szép helyet csúfította el, hanem ott voltak mind a kivándorlók szállodájában, egy helyen.
Hát ide került a villa után Borbála is. Máshol nem akadt számára hely, a kocka pedig imígyen el is lett vetve: a kivándorlók szállodájából az út egyenesen az Újvilágba vezetett.
Már ha persze az ember előteremtette azt a pénzt, ami a hajójegyre kellett. Az a temérdek nép a Monarchia minden fertályáról egytől egyig azért érkezett ide, hogy megszerezze a tikettet az általában csak Gúnár Linaként emlegetett angol tengerhajózási társaság egyik óceánjárójára, amely Fiuméből egyenesen New Yorkba vitte a szerencséseket. A kivándorlók szállodájának bábeli zűrzavarában mindenféle beszédet lehetett hallani: németet, magyart, jiddist, horvátot, csehet, románt, szlovákot – Borbála utóbbin és a magyaron kívül a többit is elég jól értette, elvégre addigi élete rákényszerítette, hogy hol jobban, hol rosszabbul, de valamennyire értse és beszélje a birodalom lehetőleg minél több nyelvét. Leginkább persze értse, hiszen a cselédeknek elsősorban hallgatniuk és szót fogadniuk kellett.
A kétemeletes épületek folyamatosan nyelték el a szélrózsa minden irányából érkezőket. A hálótermekben soha, a legsötétebb éjszaka közepén sem volt csönd. Valaki mindig mocorgott, beszélt, duruzsolt, köhögött, harákolt, böfögött, mosdóba ment, cigarettára gyújtott. A kövezeten meztelen talpak és nehéz parasztcsizmák csattogtak, a hol a hegyekből, hol a tenger felől, de folyamatosan fújó szél állandóan rázta az ablakokat, a vaságyak zörögtek és nyikorogtak. Sokan egyetlen pillanatra se hagyták el a zsúfoltság miatt nehezen megszerzett fekhelyet, attól tartva, hogy távollétükben föltúrják és kirabolják csomagjaikat, megfosztva őket utolsó vagyonkáiktól.
Ugyanakkor valamivel el kellett ütni az időt. A kártyalapok forogtak, a tétek emelkedtek, sokan pénz nélkül, üres zsebbel érkeztek Fiumébe, és kártyával próbálták megszerezni a hajójegyrevalót.
A vesztesek nehezen viselték a veszteségeket, különösen ha a nyertes csalt. Ha meg mégse csalt, akkor is egyszerűbb volt megvádolni, mint fogcsikorgatva elismerni, hogy kihúztak az ember zsebéből néhány vagy néhány száz koronát. Szó szót követett, a legkülönfélébb nyelven elhangzó káromkodás, fenyegetés, harag és sértés gyakran nyílt összecsapásba torkollott, nem csupán öklök és pofonok csattantak, de előkerült a kés is. A pórul járt személy hulláját az éjszaka leple alatt a tengerbe dobták. Senkinek nem volt érdeke kihívni a rendőrséget, elvégre ha a hatóság elkezdett volna vizsgálódni, könnyen találhattak volna olyat, ami nem törvényes. Arról nem beszélve, hogy a vizsgálat hosszú ideig tartott, és annak befejezéséig nem lehetett elhagyni a várost. A kéthetente induló hajó viszont nem várt, a nehezen megszerzett jegyet nem volt szabad veszni hagyni.
Borbála sehol nem tanult kártyázni. Hogy is tanult volna, hiszen alig látta a lapokat. Valamennyi azonban mégiscsak ragadt rá: nem csupán a füstös kocsmákban, hanem a puccosabb helyeken is, ahol takarítás és rendrakás közben akaratlanul is nyomon követte, ahogyan finoman surrogva vándorolnak egyik kézből a másikba, forognak a lapok, hallotta az éles fölkiáltásokat, a káromkodásokat, a diadalüvöltéseket. Játszani azonban először a kivándorlók szállodájában játszott, már azután hogy a városi szegénykórházban, félúton a kormányzói palota és a honvédkaszárnya között, megszülte a gyereket.
Fiú lett, formás kis kölyök, Borbálát az apjára emlékeztette – mármint nem a gyerek apjára, aki az egészről mit sem sejtve talán még mindig Fiumében állomásozott, hanem a sajátjára: annak volt ilyen lefelé keskenyedő arca, szögletes álla, magas homloka, és mélyen ülő, résnyire nyíló szeme.
A szülés után Borbálának szinte azonnal el kellett hagynia a kórházat, de szerencsére ellenvetés nélkül visszafogadták a kivándorlók szállodájába, ahol ezúttal abba a hálóterembe költöztették, amelyikben a hozzá hasonló egyedülálló, kisgyerekes vagy éppenséggel frissen szült anyák várták sorsuk jobbra fordulását.
Utóbbira viszont Borbála egyáltalán nem várt. Mármint hogy az csak úgy, magától következzen be. Talán ha ismerte volna a mondást, egyetértett volna velünk, amikor azt mondjuk: szűz kéz szerencsét hoz. Neki legalábbis szerencsét hozott. A partit hetekig emlegették, állítólag nemcsak a kivándorlók szállodájában meg a kikötői lebujokban, a raktárak és a dokkok között, hanem a fényes Európa kávéházban is, a Corsón, ahol Borbála egyszer szintén érdeklődött akárcsak pár koronát jelentő átmeneti munka után is, ám akkor már jócskán gömbölyödő hasát látva egyszerűen kinevették.
Innentől fogva Borbálán volt a sor nevetni. Mielőtt a szálláson ellopták volna tőle a pénzt, a Gúnár Lina irodájában, a Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság mellett, gyorsan meg is vette a hajójegyeket. Két személyre, igen. Elvégre a gyerek is az Újvilágban kezd majd új életet, istennek hála anélkül, hogy anyja régi, nyomorúságos életéből megtapasztalna egy keveset.
A kártyakeresetből arra is futotta, hogy Borbála biztonságba helyezze a tiketteket a Fiumei Kereskedelmi Bank Rt. egyik széfjében. Csak akkor vette elő őket, amikor eljött az a nap.
Nyár volt, Fiume és Abbázia ilyenkor van mindmáig leginkább tele, de a tengerparton szokás szerint lengedezett a szél, nem volt nyomasztó a hőség. Különben is, Borbála, karjában a pár hetes csecsemővel, örömmel kibírta már a rövidke sorban állást, amíg mindenkinek ellenőrizték a jegyét és az utaslistára bediktált adatait. Akkorra a menetrend is helyreállt – a szóbeszédek nyomán Borbála is értesült arról, hogy a Carpathia nevű óceánjárónak még a tavasz folyamán meg kellett szakítania az útját, mikor is New Yorkból már visszafelé jövet egy elsüllyedt óceánjáró túlélőit mentette, és visszafordult velük Amerikába.
Vagyis oda, ahova Borbála is tartott.
Amint rákerült a sor, a fedélzetre lépés előtt büszkén mondta a saját és a gyerek nevét a listát böngésző matróz felé:
– Csermanek Borbála és Csermanek János József.
Azt nem árulta el, elvégre nem tartozott senkire, a matrózra különösen nem, hogy a kölyök az apja nevét viseli. Mármint mind Borbála apjáét (József), mind a saját apjáét, akit Jánosnak hívtak. Borbála ugyanis, ha a katona vonásaira nem is, a nevére világosan emlékezett.
A jegyek és a nevek rendben találtattak. Kisvártatva az utolsó, érvényes jeggyel rendelkező utas is a fedélzetre lépett. A hajókürt felbődült, és a Carpathia előbb lomhán, majd egyre gyorsuló tempóban nekivágott Fiume kikötőjén keresztül a Kvarner-öbölnek és a nyílt tengernek, amelynek túlsó végén, az immáron kézzel fogható közelségbe került messzeségben ott várt új polgáraira Amerika, ahol mindnyájunk megelégedésére Csermanek János éli majd remélhetőleg boldog életét.

Vissza a tetejére