Mrena Julianna

2016/4 - Kicsi dal; Budapest; Kavarog2016/2 - A fiú és a fa2015/3 - Tükörfény2015/2 - A férfi az álomban; Fernandó; Ballada féldisznóval2014/4 - Csoda Pesten; Egy kísértet portréja; Fentről nézve; Mese a fűről; Önarckép tükörrel; Cocombre mariné (Ars poetica uborkával); A balatoni vonaton2014/2 - Hídon; A pesti kosz2013/3 - A reinkarnációról ; Arról, ami elmúlik; A főzésről; Egy szereplőről, egy történetből 2013/1 - Amikor csak egy felhő van az égen2012/4 - Világvége2012/4 - túróvá alvad, és hõsünk éppen, elfelejtem hogy, A kávéházba tévedt ismeretlen2012/2 - Oázis2012/1 - Divatba jön a narancsbőr, Aurafestés és csakrafelvarrás2011/3 - Amit tényleg jó lenne leírni, A szerelmes stewardess, Violin, Intermezzo, Ismétel, Szem. Tanú, Tegnap a metrón, Zsa! Ko! Sze!, Összeírom, Sebek2011/1 - Nem írok, Egy fehér ló legendája, A be nem fejezett történetek királynője2010/3 - Angyal, kis testi hibával, Felhővadász, Idő. Ugrás.2009/4 - Karácsonyitisz2009/2 - Kiló félbarna2009/1 - A süteménysütő2008/3 - Berényi Csinszka megtalált verse2008/1 - Válogatott fikcióim2007/3 - Kamipe2007/1 - A nemértés tagadása2006/3 - A néma zongorista2006/1 - amikor az éjszaka megnő, pár mondat egy szerelemről2005/4 - A gyűrű2005/1 - Grépfrúthold, Karamella-tangó2004/3 - kunszt, Ki mondta, hogy bármi történjék, verset kéne írni2004/1 - Város, te minden2003/4 - Kurva banalitás, Én annyi mindent mondanék Magának...; 2003/1 - A hattyú titkos éneke2002/4 - A fehér dög s a cirmos dög2002/2 - Genezis, Rövid dal2001/2 - Esti ima álomért2001/1 - Kakasszóra enyém leszel, És szól a lány2000/3 - Ének Illagó vérbosszú-esküvéséről egy madártetem felett, Illagó hazugságon kapja magát; 1998/1 - Ágon ülő

A nemértés tagadása

Az nem lehet, hogy nem értem – erre gondoltam akkor. Egyrészt, mert a nemértés tulajdonképpen bűn, vagy amolyan bűn-féle, még nagyobb is talán, mint az érteni vélés. Vagy nem? Mi tesz könyvvé egy könyvet? Ha írják, vagy ha olvassák? Ha érteni próbálják, vagy ha valóban meg is értik... és jól is értik? Ezekre gondoltam akkor, ide-oda lapozgatván. Miféle titkos átjárón kúszik-mászik keresztül az ember, amikor megpróbálja megragadni egy másik papírra vetett, mondhatni megbéklyózott gondolatait? Hol van ez az átjáró? És ki építette, vájta magának a semmin keresztül? Az író? Vagy az olvasó? Esetleg ketten együtt, és találkoznak félúton?

Csak hányódtam a sorok közt. Bejáratot kerestem. Tenyeremet a falra tapasztottam, és végigsimítottam a köveket. Aztán óvatosan kopogtatni kezdtem, előbb itt, aztán amott, megint arrébb, ha nem is módszeresen, de igazán elszántan. Kell, hogy legyen itt egy bejárat. Egy titkos folyosó kapuja, és az a folyosó, gondoltam, bizonyosan elvezet majd oda, ahová menni készülök. Szóval, hogy az nem lehet, hogy nem értem. Aztán persze látom már: bizony, hogy lehet. De tapogatózom azért tovább. Kopogtatok. Sütő Csaba András azt a címet adta verseskötetének, hogy Szent és érthetetlen. Miért?

Semmi sem biztos,
semmi se lehetetlen;
legyen a dal – mint maga az élet:
szent és érthetetlen,
szent és érthetetlen.

Hát ezért. Érthetetlen – mert mi az, ami még egyáltalán megérthető, felfogható? Nem lehet-e, hogy az embernek egyszerűen túl sok a gondolat? Túl sok az, amit be kellene fogadnunk, amit magunkba kellene ölelnünk? És hogy ez – szent volna? Igen, az. Miért volna az? Csak. Szent az, amit szentnek tekintünk. Senki sem magyarázhatja meg, miért hisszük ezt vagy amazt a dolgot szentnek, és miért nem a másikat. A dal, a líra, a gondolat, szentnek számít – ha pedig szent, nem is kell, hogy érthető legyen, hiszen a szentség felboncolása és értelmezése egyet jelent annak profanizálásával. Legyen hát „szent”. Bármit is jelentsen ez. Legyen hát „érthetetlen”. Bármit is jelentsen ez. Vagy legyen hát mindennek az ellenkezője. Kinek hogy tetszik.

Aztán még arra is gondoltam olvasás közben, hogy olyan ez az egész, mintha mondjuk egy buszon ülve figyelném a mellettem ülőt, persze úgy, hogy ne vegye észre, és egyszer csak hopp, már meg is történt: kihangosította valahogy a gondolatait, azt a rettentő szó- és fogalom-tömérdeket, amely bent örvénylik a koponyában. Emészthetetlen. Felfoghatatlan. Hány síkon gondolkodik egyszerre egy ember? Ha némán letelepedsz egy szobában, ahol nincsen semmi zaj, semmi fölösleges, hivalkodó kép, semmi történés, és figyelni kezded a gondolataidat, rájössz, hogy mire tudatosítanád magadban, mire gondolsz, máris egy másik valamire gondolsz, és ha ez még nem volna elég ijesztő, hát néhány percnyi lesben lapulás után az is világossá válik, hogy a gondolatok mögött is gondolatok vannak, és azok mögött is gondolatok még, és a szomszéd ablak előtt elsuhanó macskája példának okáért rejtélyes mód – és érthetetlenül, talán – azt juttatja eszedbe, milyen is volt az a könyv, amelyet a múltkor olvastál. Erről talán Esterházy ugrik be, aztán a húsvéti nyúl, aztán pedig egy ostobácska refrén, amelyet még gyermekkorodban tanultál, és szentül hiszed, hogy már régesrég elfelejtetted, ezért aztán most sehogyan sem fér a fejedbe, honnan is szedhetted azt a három-négy makacs ritmikussággal pattogó sort, amely odabenn visszhangzik. Na meg, hogy az agy eközben még hülye szóvicceket is gyárt néhanap. És mindez mintha gyakorlatilag egyszerre történne.

Táncol gyomromban
a duplám sötétje.
A testek furcsa mozgása mindig
megkapott;
sírásra görb ül, mo, s olyra száj
and sitting by the table like last action
heroes: saviors of brilliant secrets.

Bevasalják a más [ikon] a mait
a tegnapit; és a holnapi
tippek szár az kóró helyett
minden időben mezőkön
len ge nek.

Indás dzsungelekből Úr hangja
Szól, szinte száll felém:

„Fizetek, Főúr! Volt egy feketém!”

Ja. Azt hittem, ég a ház...

Szóval, kicsit olyan a könyv, mintha másvalaki kósza gondolatait hallanám kihangosítva. Egyfajta „szabad ötletek jegyzéke”, mondhatni, pedig Sütő tudatos szerkesztés, kreálás után adja közre mindazt, ami számomra esetlegesnek tűnik. (Na persze, tehetném itt hozzá, bizonyos értelemben minden műalkotás esetleges. Bizonyos értelemben.)

Arra is gondoltam még, hogy magánuniverzum ez. Számomra nem megismerhető, legfeljebb sejtéseim lehetnek. Egyszer azt írta valaki Sütőről, hogy szerinte „ez az egész, mármint a literatúra, jelen állapotában egy világfájdalom, amelyet azonban meghaladni, vagy nemes egyszerűséggel túllépni rajta még nem lehet”. Végül is mit jelent ez? Nem tudnám, miképpen is viszonyuljunk az irodalomhoz? A Sütő-féle szövegekből úgy sejlik, ő talán arra jutott, hogy nem is akar viszonyulni sehogyan sem. A szöveg – szöveg. A szavak – szavak. Bárki szavai legyenek is. A maguk életét élik, úgy kapcsolódnak össze a tudatban, ahogyan nem is várnánk. Korunkban, kultúránkban ez éppenséggel azt jelenti, hogy alkalmasint egy Tankcsapda-dalszöveg felelget Pilinszky soraira. A popkultúra rádiós olcsósága, amely mégis hordozhat magában fennköltséget akár, reklámszlogenekkel, alkalom szülte szlenggel, a nyugatos költők „halhatatlan” verseivel keveredik. És noha a szöveg, a líra „szent”, korunkban – és Sütő értelmezésében – nagyon is profanizálható. Még az olyan művek is, mint a Halotti beszéd vagy az Ómagyar Mária-siralom.

Volék Tatán triatlon.
Kerékpárral tekerek.
Utolsóul beesek.

Választ irányomtul –
Zsibbadt valagomtul,
Nyerges ürümemtül.

Minek ezt? – kérdezhetnénk. Minek is? Talán csak azért, mert a nyelv nem egyéb, mint játék. És miért is ne játszanánk, akár „amúgy” mélyen tisztelt alkotásokkal, ha végül is véletlenszerű, egy-egy „csak”-on múlik, mit tartunk szentnek, és mit nem. Játszani pedig jó.

Egyetlen versnél éreztem magam közel mindahhoz, amit Sütő mondani akarhatott. Gondolom, eléggé véletlenszerű, hogy melyik olvasó melyik verssel találkozik össze. Nálam ez a vers az Intés a nőzőkhöz. Amikor olvastam, arra gondoltam: aha, értelek. Számomra ez az „aha” az egyik legfontosabb dolog, ha azt a bizonyos átjárót akarom megtalálni. Ezt az egy „ahá”-t megkaptam, ami jó. Valószínű, hogy a kötetből erre a versre fogok leghosszabb ideig emlékezni – pedig talán azt is elfelejtem majd, ki írta, és hol, mikor olvastam egyáltalán. Mert így működünk. Talán egyszer, egy csendes szobában ülve, amíg éppen próbálom kitapintani a saját gondolataim alakját, eszembe jut majd egy villanásnyi ebből a versből – sokadik asszociációként, amíg mondjuk a szomszéd macskája suhan el az ablak előtt.

Azt hiszem, tényleg nem értem – erre gondoltam aztán, mielőtt leültem, hogy megírjam, miként vélekedem a könyvről. Az nem lehet, hogy nem értem. Vagy lehet? Aztán még arra is gondoltam, hogy lehet, hogy a nemértés bűn, de tagadni igazából nincsen értelme, hiszen a nemértésnél talán még nagyobb bűn az, ha tettetjük a megértést. Aztán pedig erre gondoltam: rendben, vannak ezek az átjárók, ezek a rejtelmes alagutak, amelyek a semmin keresztül az olvasótól a szerzőig vezetnek, és rendben, minden ilyen alagútnak van bejárata. De talán egyetlen ilyen bejárat sincs ott mindenkinek. Talán csak az találja meg a titkos ajtót, aki tudja, hol keresse. Én nem találtam. Valamit azonban mégis adott nekem Sütő Csaba András verseskötete: a kutakodás tapasztalatát. Mi után is? Azt hiszem, végső soron valami olyan után, ami szent és érthetetlen.

Vissza a tetejére